Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Galériák » Gy.Szabó Galéria

vissza
2009. október 24. -FEKETE MARGIT (1903–1969) fontosság:
...emlékkiállítást rendeznek a Gy. Szabó Béla Galériában (Főtér 23.). A képzőművészeti emlékkiállítást október 24-én, szombaton délben 12 órakor Tibori Szabó Zoltán nyitja meg, és november 6-ig látogatható, munkanapokon 9–14 óra között.
 
  
 
 
beirta: Horváth László - 06:41 | 22 Octombrie, 2009

Lásd a(z) "--Még több fotó az albumomban--" újságban megjelent cikket itt.
 

Kiállítás egy elfeledett festőművész emlékére

„Fekete Margit festőművész egész életét szülővárosában, Kolozsváron élte le, évtizedekig a város főterén lakott, de soha nem rendezhetett itt kiállítást, nem mutathatta meg magát a közösségnek, és néhány kollektív tárlaton történő konjunkturális szerepléstől eltekintve, műveivel a közönség galériák falán nem találkozott”, hallhattuk szombaton délben a főtéri Gy. Szabó Béla Galériában megnyitott kiállításon, ahol a kolozsvári tárlatlátogató közönség nagy része először találkozhatott Fekete Margit művészetével. A megnyitón Ferenczy Annamária köszöntötte a számos érdeklődőt, kiemelve Polonyi György és felesége, Polonyi Jolán szerepét, akik nagy segítséget nyújtottak az emlékkiállítás megszervezéséhez, hozzájárulva többek között, a birtokukban lévő munkák kiállításához.

Az 1903-ban, Kolozsváron született Fekete Margit életéről és munkásságáról Tibori Szabó Zoltán újságíró, publicista beszélt, ám, mint mondta, nem volt könnyű munkája, hisz a művész alkotásainak legjava csak magángyűjteményekben maradt fenn, emlékét nagyon kevés barát és ismerős őrizte csupán meg. Zaklatott élete volt, pályája során számos nehézséggel kellett szembenéznie, a nyomor és a nélkülözés sem kerülte el az évek során.

– A kolozsvári polgári családból származó Fekete Margit 1903. március 18-án született, Kolozsváron. Családja a kétvízközti negyedben, a Sörgyár környékén lakott. Gyermekkorától festő akart lenni. Előbb Ács Ferenc, aztán Szopos Sándor és Tóth István kolozsvári festészeti szabadiskoláiba iratkozott be, akik valamennyien ígéretes tehetségnek tartották.

Igazi tanítómesterének azonban a művész egész életében Szopost tekintette, akitől jó szakmai tudást szerzett, s akihez a későbbiekben is szoros baráti kapcsolat fűzte – hangsúlyozta Tibori Szabó Zoltán. A méltató felhívta a figyelmet a negyven évvel ezelőtt elhunyt Fekete Margit életpéldájára és festői munkásságára, amelyet a kiállítás szervezői fontosnak tartottak felmutatni. – A kolozsvári Gy. Szabó Béla Galériában most kiállított mintegy harminc munkájából álló anyagot főképpen önarcképei, általa készített portrék és csendéletek alkotják. Jó mesterségbeli tudásról árulkodnak, s olyan érzékeny lelkű művészről, aki a lélek legapróbb rezdüléseit és világunk múló csodáit egyformán észrevette, és azokat fegyelmezetten próbálta megörökíteni – mondta.

A megnyitón fellépett Jánky Mária énekművész, aki, Demeter Erdei Zoltán hidelvei segédlelkész gitárkíséretével, virágénekek előadásával lepte meg a közönséget.

A tárlat november 6-ig látogatható, munkanapokon 9–14 óra között a Gy. Szabó Béla Galériában (Főtér 23.).
KÖLLŐ KATALIN
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 07:50 | 27 Octombrie, 2009

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

Fekete Margit (1903–1969) emlékkiállítása


Fekete Margit festőművész egész életét szülővárosában, Kolozsváron élte le, évtizedekig a város főterén lakott, de soha nem rendezhetett itt kiállítást, nem mutathatta meg magát a közösségnek, és néhány kollektív tárlaton történő konjunkturális szerepléstől eltekintve, műveivel a közönség galériák falán nem találkozott. Lázas munkával eltöltött évei termésének legjava kolozsvári magángyűjteményekben maradt fent, s emlékét nagyon kevés barát és ismerős őrizte meg csupán. Így mindazt, amit ma róla elmondhatunk, csak nagy erőfeszítéssel lehetett összeszedni kevés fennmaradt dokumentumból, szűkszavú naplóbejegyzésekből, kortársak emlékezetének mélységeiből.

A kolozsvári polgári családból származó Fekete Margit 1903. március 18-án született, Kolozsváron. Családja a kétvízközti negyedben, a Sörgyár környékén lakott. Gyermekkorától festő akart lenni. Előbb Ács Ferenc, aztán Szopos Sándor és Tóth István kolozsvári festészeti szabadiskoláiba iratkozott be, akik valamennyien ígéretes tehetségnek tartották. Igazi tanítómesterének a művész azonban egész életében Szopost tekintette, akitől jó szakmai tudást szerzett, s akihez a későbbiekben is szoros baráti kapcsolat fűzte.

Operaénekeshez ment férjhez, akinek nevét nem sikerült kiderítenünk. Egyik 1944-ből fennmaradt dokumentumot a művész „O. Fekete Margit” névvel írt alá, de ebből is csupán férje nevének kezdőbetűjére következtethetünk. Tudjuk viszont, hogy 1922-ben fia született, Zoltán, akit a második világháború első időszakában hívtak be katonának. A művészkörnyezetben nevelkedett fiatalember feltehetően képtelen volt a szigorú katonai életbe beilleszkedni, és 1941-ben az egyik kolozsvári kaszárnyában öngyilkosságot kísérelt meg. Felettesei nem hívtak hozzá orvost, így Zoltán a hatóságok által értesített és a helyszínre sietett édesanyja karjai között halt meg.

Fekete Margit akkoriban a Patak vagy Gatyaszár (későbbi Szakszervezet) utcában lakott. Gyermekének halála után házassága is holtvágányra került. A hatvanas években írt egyik beadványából tudjuk, hogy férjétől 1945-ben vált el. Már külön éltek akkor is, amikor az idegileg megviselt asszony Patak utcai otthonában, 1943-ban, szintén öngyilkosságot követett el. Egy hét múlva bukkantak rá, s a halottkém már holttá nyilvánította, amikor fiatal orvos segédje jött rá, hogy még van benne élet, és csodával határos módon felélesztették. Mindez nem múlt el azonban nyomtalanul fölötte, a gyógyszer-túladagolásos öngyilkossági kísérlet és az azt követő, nem kellően körültekintő kezelés tartós sőt, végzetessé váló egészségkárosodást okozott.

Ezt követően ismerte meg a Kolozsváron mély szegénységben élő Incze Ferenc festőművészt, akinek éhezése és nehéz sorsa meghatotta. Feltehetően 1944-ben élettársaként költözött át hozzá, a kolozsvári Főtér 14. szám alatti műteremlakásba, ahol két és fél évtizeden át jóban és rosszban egyformán osztoztak. 1944 végén mindketten részt vettek azon az emlékezetes kiállításon, amelyet a várost október 11-én elfoglaló orosz csapatok parancsnokának engedélyével szerveztek az akkori Vármegyeháza üvegtermében.

Ezen az 1944. december 17. és 1945. január 10. között nyitva tartó tárlaton Fekete Margit két képpel szerepelt. Az egyik a Kannavirág című csendélet, a másik pedig Sztálin arcképe volt. Akkoriban Sztálin-portrét csakis meggyőződésből lehetett festeni, arra a művészt senki nem kényszerítette. Valószínűleg a térséget a nácizmus borzalmaitól megszabadító dicsőséges és bátor hadvezért látta a művész a generalisszimuszban, akiről egyébként akkoriban, Erdélyben, széles körben, az emberek ennél sokkal többet nem is tudtak.

A kiállítás – amelyen mások mellett Ács Ferenc, Dóczyné Berde Amál, Ferenczy Júlia, Gy. Szabó Béla, Nagy Albert, Reschner Gyula és Szabó Vera is részt vettek –, már a megrendezése előtt és közvetlenül a megnyitása után éles vitákat váltott ki. A kiállítókat maga Balogh Edgár „fasiszta kontrabandának” nevezte, olyan elvetemült elemeknek, akik „a városparancsnokság bepalizásával megelőzték egy pár nívós művészünknek a kiállítását”. Fenyegetések hangzottak el, s a kolozsvári művésztársadalom végérvényesen két táborra szakad. A következő években ennek a szakadásnak a mentén alakul ki a szakmájukból jól élők, a szocialista realizmusnak behódolók, illetve a kulturális életből és helyszínekről fokozatosan kiszorított, marginalizált, éhező és nélkülöző művészek két, egymással szemben álló csoportja. A csakis a hatalom szeretetéért esedezők és a kizárólag a szeretet hatalmában reménykedők csoportjára. Fekete Margit és Incze Ferenc ez utóbbi csoportba találta magát.

Fekete Margit egy évvel később, 1946-ban, a kolozsvári Művészek, Írók és Újságírók Vegyes Szakszervezetének szervezésében csoportos kiállításon mégis újra jelentkezett, Incze Ferenccel, Karácsony Emmyvel, Méder Ilonával, Váczy Margittal és Tóth Istvánnal együtt. Tizenegy képet állított ki akkor: önarcképét, három csendéletet (Ciklámen, Csendélet, Téli csendélet), három urbánus tájképet (Patak utca, Patak utca, Alkony) és négy portrét (Ülő kislány, Tanulmány, Tanulmány, Tanulmányfej).

A művésznő nevével ezt követően a helyi csoportos tárlatok katalógusaiban nem találkozunk. A rendszer azonban igyekezett kihasználni tudását, és folyamatosan politikusi portrékat rendelt tőle. Sok példányban festette meg ezekben az években Sztálin, majd Lenin, Gheorghiu-Dej, Maurer és más politikusok arcképeit. A megrendelt képeket a Művészeti Alap fizette ki, s a művészpár ezekből a pénzekből tengeti életét.

Fennmaradtak a Fekete Margit 1961 és 1967 között írt naplóbejegyzései, amelyek noha rendkívül szűkszavúak, ékesen bizonyítják ezeknek az éveknek a vergődését, azt a mély nyomort, amelyet a két művész ezekben az esztendőkben átélt. Néhány művészbarát (Fülöp Antal Andor, Ion Irimiescu, Brósz Irma, Gy. Szabó Béla, Karácsony Emmy, Berde Amál) szolidaritása mellett jóformán senkire nem számíthattak.

Az 1956-os forradalom utáni időszakban Fekete Margit egyre jobban vonakodott a politikai megrendelések teljesítésétől, Inczével együtt a Szabad Európa Rádió adásait hallgatták, reménykedtek a változásban, ám mindez a Művészeti Alapból történő kiszorulásukhoz vezetett. Teljesen kiszolgáltatottakká váltak, s immár kizárólag a magánmegrendelésekre támaszkodhattak. És éppen akkor érkezett a segítség olyan nagy formátumú emberektől, mint – mások mellett – Márton Áron gyulafehérvári római katolikus, vagy pedig Kiss Elek kolozsvári unitárius püspök.

Fennmaradtak a művész levelei Márton Áronhoz, és a legendás püspöknek a művészhez intézett válaszlevelei. Ezekből világosan kiderül, hogy a hívő római katolikus Fekete Margit rendkívüli alázattal tisztelte püspökét, akinek sorsa a sajátjánál is nehezebb volt, s akinek a portréját ajándékképpen festette meg, püspökké szentelésének 25. évfordulójára, 1962-ben. A portrét a kolozsvári Szent Mihály-plébánián ma is meg lehet tekinteni (akárcsak az unitárius egyháznál található Dávid Ferenc-kompozícióját).

A kép átvételét Márton Áron levélben nyugtázta. „Nagyon köszönöm, hogy időt és fáradságot pazarolt arcképem megfestésére. A művészek egy kicsit álmodozók is. S azt hiszem, Ön is csak sok előlegezett tisztelettel és nagy művészi belenézéssel hozhatta ki fényképemből, illetve annak való másából azt, amit kihozott. De bevallom, nem bánom, ha az emberek olyannak látnak, amilyennek Ön láttat” – írta a püspök, aki a gyulafehérvári püspöki kápolna oltárképének megfestésével is megbízta.

Amikor ez a kép is elkészült, köszönőlevelében Márton Áron a következőket írta: „Örvendek, hogy nem maradt meg az én ötletemnél. A főalak zuhanásszerű leérkezése lendületes és ugyanakkor méltóságteljes. A kép hangulata, alaptónusa és színezése jól érzékelteti a nagy küzdelmet, ami a két alak közt folyik. A háttérből előködlő templomok még fokozzák ezt a benyomást. Ez persze, nem műbírálat, hanem csak a megelégedett nézőnek és tulajdonosnak a megjegyzései. Köszönöm az örömet, amit munkájával nekem szerzett.”

A Kiss Elek megrendelésére készült képeket az unitárius egyház őrizte, a püspök 1971-ben bekövetkezett haláláig. Utódai azonban értéktelennek tartották azokat, és visszaküldték valamennyit Incze Ferencznek. Fekete Margit azonban akkor már két éve halott volt (1969. június 9-én hunyt el, Kolozsváron), így ezt a megszégyenítést nem kellett átélnie. 1965 után ugyanis egészségi állapota rohamosan romlott: 1968-ban elvesztette szeme világát, betegsége végül teljesen ágyhoz kötötte, kórházba került, és 1969. június 9-én elhunyt. A Házsongárdi temetőben helyezték örök nyugalomra.

A kolozsvári Gy. Szabó Béla Galériában most kiállított mintegy harminc munkájából álló anyagot főképpen önarcképei, általa készített portrék és csendéletek alkotják. Jó mesterségbeli tudásról árulkodnak, s olyan érzékeny lelkű művészről, aki a lélek legapróbb rezdüléseit és a világunk múló csodáit egyformán észrevette, és azokat fegyelmezetten próbálta megörökíteni. Kompozícióinak szerkezetei biztos kezű és kiváló tudású mesterekére emlékeztetnek, kromatikája esetenként a visszafogottság érzését kelti ugyan, ennek ellenére rendkívül gazdag, árnyalatpompás. Önarcképei határozottságot, a nehézségekkel történő bátor szembeszállást tükrözik. Csendéletei pedig olyan harmóniákra hívják fel a figyelmünket, amilyeneket csak igazi művész képes észrevenni és láttatni. Művészete élettársának, Incze Ferenc festőművésznek a munkásságára is jelentős hatással volt.

Az éppen negyven évvel ezelőtt elhunyt Fekete Margit életpéldáját és festői munkásságát mindezekért fontosnak tartottuk felmutatni. A művész életének egyik fontos szakaszát meghatározó 1956-os forradalom évfordulóján pedig szimbolikus gesztusnak tekintettük visszaadni őt városának, Kolozsvár művészetpártoló közönségének. Kérem, őrizzék meg emlékezetét szeretettel, kegyelettel és büszkeséggel.

(Ezúton mondok köszönetet Polonyi Györgynek és nejének, akik a kiállítás megrendezését lehetővé tették, a birtokukban lévő munkák kiállításához hozzájárultak, és vállalták az emlékkiállítás megszervezésével járó fáradalmas munkát. Köszönet illeti továbbá Boronkay Kálmánné Idát és Veress László ny. plébánost, akik a Fekete Margithoz fűződő emlékeiket velem önzetlenül megosztották. Végül hálás vagyok a református egyház Gy. Szabó Béla Galériájának, hogy az emlékkiállításnak helyet biztosított.)


(Elhangzott október 24-én, a Gy. Szabó Béla Galériában megnyitott tárlaton. A kiállítás november 6-ig tekinthető meg a Főtér 23. szám alatti galériában).
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 08:18 | 03 Noiembrie, 2009

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság díjazottjai »
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB