Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Galériák » Reményik Sándor Galéria

vissza
2008. január 26. -Kolozsvári tízek és szatmári ötök fontosság:
Fotóművészeti parádé a Reményik Sándor és a Barabás Miklós Galériában

Nem szívesen mondom ki, de a fotóművészet mintha a képzőművészetek mostohagyereke lenne. Vagy legalábbis az a túl későn született kistestvér, aki több ezer éves társaihoz, a festészethez, szobrászathoz viszonyítva, zsenge, mindössze másfél évszázadot alig meghaladó korával – tájainkon – meglehetősen háttérbe szorult. Nem véletlen, hogy az 1965-ben kiadott négykötetes Művészeti lexikon és az 1973-ban megjelent Művészeti kislexikon még csak említést sem tesz róla. Hosszasan boncolgathatnánk az okokat, a fotózás funkcióbeli megosztottságát, a szakfényképezés és a művészfotó párhuzamos létét, s a tényt, hogy a fotózás, mondhatni, a festészetből nőtt ki. Alapítója, azaz technikai megvalósításának feltalálója, Daguerre maga is festő volt.

De nem célunk az okok firtatása, némely befolyásos szakember sajátos viszonyulásának az elemzése. A fotóművészet ugyanis „zsenge kora” ellenére teljes jogú társa patinásabb testvéreinek. Fényes bizonyíték erre a Reményik Sándor Galériában január 20-án és a Barabás Miklós Galériában január 21-én megnyílt, Vas Géza, illetve Mira Marincaş rendezte fotóművészeti kiállítás is.

Egyébiránt a 170 egynéhány éves zseniális felfedezés már születése pillanatától kezdve mondhatni felülmúlta önmagát: a környező világ egyszerű leképezésén, hajszálpontos megörökítésén, a dokumentáris funkción túlmenően, művészi igényeket is kielégítve, helyet követelt magának a művészetek táborában. Gondoljunk csak például a mára ismét divatossá vált, megsárgult szélű, dédnagyanyáinkat ábrázoló, patinásan barnába hajló családi fényképekre. Az egykori mester többé-kevésbé tudatosan megszerkesztett kompozíciókat alkotott. A barokkos enteriőr, a hozzá igazodó beállítások, a szándékosan mesterkélt, bájosan édeskés vagy éppenséggel esetlenségükben pózoló alanyok a kor ízlésének megfelelő művészfotókat eredményeztek. A retró napjainkban – felhasználva a legújabb technikákat, de ugyanakkor néha egyenesen dacolva is azokkal – akár az újdonság varázsával is kecsegtethet. Figyeljük csak meg például Miklóssy Gyulának a magát tükörben nézegető hölgyről készített fotóját. Vagy ott vannak Essig Józsefnek egyfajta szecessziós hangulatot, életérzést idéző, festői tájképei, életképei.

De persze nem csupán a retró hódít a fotósok táborában, hanem szinte valamennyi, a vizuális művészetekre manapság jellemző irányzat. Művésze válogatja, hogy a lehetséges változatokból melyikkel él, melyik áll közelebb lelkialkatához, művészi beállítottságához, milyen művészi üzenetet óhajt közvetíteni általa a nézők felé.


A pillanatot megörökítő riportfotó és a zsánerkép ismérvei egyaránt tetten érhetők Rohonyi D. Iván disznóvágást ábrázoló sorozatán. A művész valósággal rájátszik a nyers valóságra: a levágott disznófej trófeaként megörökített momentuma, a kimetszett, még szinte gőzölgő belek sajátosan kitárulkozó, viszolygást kiváltó, de művészien prezentált látványa olyan összetevői a képalkotásnak, amelyekkel a modern művészet gyakorta él. A kompozicionálisan és színvilágában is figyelemfelkeltő sorozat kegyetlen realizmusa mintegy ellentételezi a tárlat javarészének líraibb hangvételét.

Egészen más tematikában, de ugyancsak a kegyetlen valóságot ábrázolja László Miklós is. A kegyeletsértés, a rombolás és lopás áldozatává vált Házsongárdi temető megrendítő képsorozata, a szomorú realitást szimbolikus jegyekkel hangsúlyozó – gondolok itt a fejnélküli csontváz művészileg is figyelemfelkeltő ábrázolására – képi megjelenítés senkit sem hagy érzéketlenül.

Kabán Józsefről, mint egyébként több társáról is elmondhatom, hogy a költőt parafrazálva, portréival az igazat mondja, nem csak a valódit. Mennyire kifejező például a Szőcs Isván, Beke György párost ábrázoló megjelenítés, a mozgást, a jellemző gesztusokat is megörökítő felvétel, vagy az Incze Ferenc-portré. Az arc geográfiájának tökéletes ismeretében fedezi fel annak minden rezdülését, a szemek hangtalan beszédét, a homlokráncok barázdáiból leolvasható információt. Az őszinteség, az igazság pillanatai ezek. A Bisztrai Mária színművésznőt a Stuart Máriában ábrázoló fotókompozíció pedig a többrendbeli absztrahálás, a lényeglátás és konstruktív képszerkesztés kitűnő példája.

A portré egyébként – mint a művészi fotózás egyik, kezdetektől fölöttébb kedvelt műfaja – sikerrel köszön vissza a tárlaton meghívottként szereplő csíkszeredai Balási Csaba, valamint Bodrogi György és Essig József alkotásaiban is. A Román Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Fotóművészek Világszövetségének alelnöki tisztét is betöltő Balási Csaba különleges beleérző képességről és jó szemről árulkodó táj ábrázolásai az agyonrepedezett talaj művészi leképezésétől az erdő lírai átlényegítéséig terjednek, érzelmi és gondolati felhangokkal dúsítva a látványt. Bodrogi György a sajátos képszerkesztés, a montázs eszközeit is felhasználva komponálja meg fotóetüdjeit, amilyen pl. a méhkasra emlékeztető építmény monotonitását megtörő aprócska gyermekarc, a végtelenben találkozó párhuzamosok sínpárban megjelenített vizuális ábrázolása, vagy a mindenkit „lenéző” strucc gunyoros tekintete. Amit pedig Essig József tesz a klasszikus szépségű, női alakot ábrázoló szobor sokszorosítása és legyező formába kiteljesítése által, az különösképpen kifinomult, nemes játék a fotozás nyújtotta lehetőségekkel.

Kalotaszeg színpompás viselete és szemrevaló viselőinek tábora egyenesen felkínálja magát a valósághű ábrázolásra, s Vas Géza – szerencsénkre – nem is tud ellenállni a csábításnak. Vérbeli fotósként azonban a mozgást is sikerül lencsevégre kapnia: a tánc fergeteges világát maximális sürítésben jeleníti meg.

Sejtelmesen lírai hangvétel jellemzi Farkas György költőien megfogalmazott természetfotóit, virágszimfóniáit, amelyek alkotójuk különleges szépérzékéről, technikai tudásáról árulkodnak.

Miklóssy Gyula művészi világa pedig a sajátosan találó pillanatfelvételektől, jellemző szögekből megörökített, színárnyalataiban is lírai hangvételű természetfotóktól a szürrealisztikus, tematikájukban és élénk színvilágukban is figyelemfelkeltő, gondosan megszerkesztett, korlátlan fantáziáról árulkodó kompozíciókig terjed. Utóbbiak esetében, amilyen például a hegedűs, álarcos munka, más műfajban ugyan, de mintha felejthetetlen emlékű édesapjával, Miklóssy Gábor festőművésszel igyekezne összemérni erejét.

S akkor még nem szóltam a műfaj két nagymesteréről, Szabó Tamásról és Feleki Istvánról. Akik fölényesen bebizonyították: a fekete-fehér képi beszéd olykor a színesnél is színesebb és kifejezőbb lehet. Szabó Tamás sajátosan találó kompozícióinak lényeges alkotóeleme az akt. A gondolatébresztő társítások, amilyen például a megejtő szépségű, törékeny női test és a nem éppen konvencionális sarló és kereszt egybeszerkesztése művészi tiltakozás a diktatúra minden formája ellen. A látvány és a látvány mögöttiség erőteljes érzelmi hatást kiváltó elegye a művész többi alkotásának is sajátja.

Feleki István diptichonjai pedig a látványnak filozofikus mélységet biztosítanak. A művész maximálisan tömör, lényegre törő, minden fölösleges részletet mellőző már-már aszkétikus szigorral, de ugyanakkor érzelmi felhangoktól sem mentesen tolmácsolja képi nyelven ég és föld üzenetét. Egymást kiegészitő, megtámasztó, a keleti filozófia jin-jang elméletét igazolni látszó képalkotás amennyire talányos, annyira reális és megfejthető is.

Szatmári jelenet – ezt a címet adták Barabás Miklós galériabeli kiállításuknak a „szatmári ötök”, a fotó-video-szakos Nyíri Dalma, Milena Surducan, Reha Márk és Fultman Günter valamint mesterképzős társuk, Mira Marincaş, a nagy sikernek örvendő rendezvény szervezője.

Szerencsés egybeesés, hogy két egymást követő napon, január 20-án és 21-én, a Magyar Kultúra Napjának előestéjén válhattunk a fotóművészet, a generációk közti kapcsolat és a szó legnemesebb értelmében vett multikulturalitás megnyilvánulásának szemtanúivá. Amit ugyanis a Barabás Miklós Galéria kínált jóval több volt pályakezdők tapogatózó próbálkozásánál.

A Reményik galériabeli ismert és elismert művészek alkotásainak seregszemléje méltán váltotta ki a tárlatlátogatók elismerését, de ugyanezt elmondhatjuk a legfiatalabb nemzedék jelentkezéséről is. Nincs baj az utánpótlással, s talán nem is helyes a korosztályok szerinti megkülönböztetés. A művészhajlam és a művészi megnyilvánulás ugyanis korántsem korfüggő.

Az ötök – többen közülük most jelentkeztek munkáikkal először a nyilvánosság előtt – bár valamennyien szatmáriak, a fotográfia és Kolozsvár révén kerültek kapcsolatba egymással. Szeretünk fényképezni – vallották mindannyian. De ezt a mélységesen komoly játékot, a valóság vagy éppenséggel átlényegített változatainak a felvillantását öten ötféleképpen teszik meg. Csupán a munkához való hozzáállás, a professzionalitás igénye közös valamennyiükben. A nyers valóságból indul ki Fultman Günter és Reha Márk. Az öregség, a nélkülözés, a romlás velejáróinak képi megfogalmazása még a realitást köntörfalazás nélkül bemutató fotográfia esetében is többféle. Az alkotó művészi hozzáállásától, beállítottságától függően lehet a fotó kíméletlenül-őszintén nyers, már-már szarkasztikus is, vagy éppenséggel empátiával teli, majdhogynem líraian együttérző. S ugyanez vonatkoztatható olykor az emberkéz jelenlétét is sejtető tájábrázolásokra is. Nyíri Dalma a modern hangvételű, kedvesen-könnyeden játékos ábrázolásmód híve és avatott kivitelezője, míg Milena Surducan az ősi, sötétkamrás módszer alkalmazójaként mutatkozott be absztrakt felé hajló munkáival. Mira Marincaş ennél is tovább lép. Lírai húrokat pengető, megejtő szépségű fotópoémákba fogalmazott színvallomásokban tárulkozik ki. Alkotásaiban a költő – Mira a szavak művésze is – találkozik a jószemű és technikai bravúrokra képes fotóművésszel.

Szatmári jelenetek a klasszikus megfogalmazástól az absztraktig – így foglalhatnánk össze az ötök kínálatát. A két galériában is helyet kapott kolozsvári fotóművészeti parádé pedig azt bizonyítja: a művészfotó megelégelte a mostohagyermeki státust. Olyan feltörőben lévő művészeti ágról van ugyanis szó, amely joggal követel magának méltó helyet a vizuális művészetek táborában.
 
 
 
beirta: Horváth László - 15:54 | 09 Martie, 2009

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.
 

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság díjazottjai »
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB