Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
2011. január 7. - A HÍVÓ SZÓ ÉS A VÁNDOR IDŐ fontosság:
Szeretettel várunk mindenkit 2011. január 7-én (pénteken), du. 17 órakor az RMDSZ 1990. kolozsvári, első küldöttgyűlésének évfordulóján szervezett könyvbemutatóra. Bemutatásra kerül a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat tartalmazó kötet, A HÍVÓ SZÓ ÉS A VÁNDOR IDŐ. (Kolozsvár 1989-1990). Bevezetőt mond: KÁNTOR LAJOS, a könyv szerkesztője. Az eseményt méltatja MARKÓ BÉLA RMDSZ elnök és KELEMEN HUNOR művelődési miniszter. Közreműködik: a kolozsvári CONCORDIA VONOSNÉGYES.
 
 
 
beirta: Horváth László - 08:09 | 04 Ianuarie, 2011

Lásd a(z) "-*-*-* Még több fotó -*-*-*-" újságban megjelent cikket itt.
 

2011. január 06. - A Hívó Szó első olvasója voltam


Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam. [Kommentálható]

Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.

Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.

A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.

A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.

December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.

Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.

Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.

Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.

Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.

Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.

Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.

Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.

A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.

A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 08:37 | 06 Ianuarie, 2011

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2011. január 08. - A Hívó szó értelmisége régen és ma


A Hívó szó és a vándor idő című kötetet mutatták be tegnap délután a Kolozsvár Társaság főtéri székházában, az RMDSZ 1990. január 7-i, első kolozsvári küldöttgyűlésének évfordulója alkalmából. – Emlékezések, dokumentumok, illetve a korabeli sajtó tükrében próbáljuk körüljárni az 1989. december 24-től 1990. április-májusáig tartó időszakot – összegezte bevezetőjében Kántor Lajos, a kötet szerkesztője.

. Markó Béla RMDSZ-elnök szerint a különálló kezdeményezések úgy állhattak össze országos szövetséggé, hogy alázattal, hűséggel és szolidaritással viszonyultak az egység gondolatához. Kelemen Hunor művelődési miniszter kiemelte: a mai értelmiség részéről tévedés volna, ha nem hallatná hangját, amikor a közösség jövőjéről véleményt kell alkotni. Az est hangulatát a Concordia vonósnégyes és Vindis Andrea színművész előadása biztosította. A részletekre visszatérünk.
Zay Éva
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 13:11 | 08 Ianuarie, 2011

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2011. január 10. - Szolidaritás és értelmiség jelene 21 év távlatából
A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című kötetet mutatták be pénteken délután a Kolozsvár Társaság székházában az RMDSZ első, 1990. január 7-i kolozsvári küldöttgyűlésének évfordulója alkalmából.

Az emlékezésekből, dokumentumokból és a korabeli sajtóban megjelent publikációkból összeálló kötet azokra a fokozatosan érlelődő folyamatokra mutat rá, amelyeket a Szabadságban 1989. december 23-án közölt Hívó Szó kiáltványa, majd a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács december 24-i megalakulása fémjelzett. A 1989. december 24-től 1990 április-májusáig, az RMDSZ első, nagyváradi kongresszusáig terjedő időszak eseményeire visszatekintő kiadvány összeállításának ötlete Pillich Lászlótól származott – közölte bevezetőjében Kántor Lajos, a kötet szerkesztője. Mint mondta, a tizenhat emlékezésből tizenhárom felkérésre született. A teljesebb kép kialakítása érdekében a megszólaltatott írók közül nem maradtak ki Gáll Ernő – akinek a kolozsvári lakásán a Hívó Szó megszületett –, valamint Balogh Edgár emlékezései sem.

– Az 1989–1990-es események óta eltelt időszak történéseinek, cselekvéseinek jelentőségét a következő generációk mérhetik fel a legmegfelelőbben – vélekedett a kötetet méltató Markó Béla RMDSZ-elnök. Huszonegy év távlatából párhuzamként említette a két világháború között élt romániai magyarság úgyszintén huszonegy évét, amelyet a közösség végigélt, s amelynek folyamán gondolkodott, töprengett, teremtett.

A romániai magyarság politikai, társadalmi szerveződése első formáinak megjelenése kapcsán Markó Béla kiemelte: abban az időszakban minden feltétel adott volt, hogy különálló pártok induljanak útjukra, amelyeket utólag nehezen lehetett volna összeforrasztani. – Az eltérő nézőpontokra alapuló kezdeményezések mégis országos szövetséggé állhattak össze, ugyanis ’89 és ’90 cselekvő értelmisége a helyzet parancsát felismerve, alázattal, hűséggel és szolidaritással viszonyult az egység gondolatához – hangsúlyozta a politikus. Az akkoriban szárbaszökkenő, a véleménykülönbségek fölé emelkedő értelmiségi összefogás által meghatározott szövetség megvalósult, de valószínűleg a következő nemzedékeknek újra kell kötniük azt – vélekedett az RMDSZ elnöke. – Mi a magunk szolidaritását felmutattuk. Ez közben kophatott, csorbulhatott, morzsolódhatott és kiürülhetett sokak számára, de ennek ellenére érvényes volt az elmúlt huszonegy évben. Lehet, hogy a következő generációknak meg kellene keresniük ugyanennek a szövetségnek az útjait, módjait. Azt gondolom, hogy nekünk, alapítóknak ezt a lehetőséget meg-, és át kell nekik adnunk – hangsúlyozta.

Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter a szerves fejlődés folyamatát alátámasztó, tanulságos kordokumentumnak minősítette a kötetet, amely hasznos útmutatóként szolgálhat azok számára, akik a szövetséget folytatni akarják, a közéleti munkát, a politikai szerepeket vállalják. A művelődési miniszter fiatal újságíróként a helyszínen élte meg az RMDSZ január 7-i küldöttgyűlésének eseményét, figyelemmel kísérve, hogy milyen válaszok születnek a romániai magyarság aktuális politikai kérdéseire. Annak ellenére, hogy néhány, a szerveződés idején felmerült ütközőpontot – például a szövetség avagy párt kérdést, a Marosvásárhely és Kolozsvár közötti versenyfutást – a mai napig sem sikerült teljesen feloldani, huszonegy esztendeje teljes egyetértés uralkodott a közösség távlati céljait, a szabadságjogokat és az önrendelkezést illetően – összegezte a kötet írásainak egyik tanulságát Kelemen Hunor. Hozzátette: ebben a térségben, országban, társadalomban azonban az értékrendek még nem kristályosodtak ki teljesen, ezért a szövetségeket újra kell kötni, az értelmiség szerepét pedig újra kell gondolni. – A romániai magyar értelmiség nem állhat félre akkor, amikor alapvető kérdésekről dönteni kell, amikor ennek a közösségnek a jövőjéről véleményt kell mondani. Tévedés volna, ha az értelmiség nem hallatná hangját akkor is, ha politikai szerepet nem kíván vállalni – hangsúlyozta.

Az elmúlt huszonegy évre visszatekintő, az emlékezés jegyében zajló beszélgetéssel zárult est hangulatát a Concordia vonósnégyes és Vindis Andrea, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészének előadása emelte: a közönség az Orbán György erdélyi zeneszerző műveiből játszott tételeket, valamint Lászlóffy Aladár Vándor idő balladája című költeményét hallgathatta meg. Kántor Lajos elmondása szerint Lászlóffy verse ihletként szolgált a kötet címének megalkotásakor.
ZAY ÉVA
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 11:16 | 10 Ianuarie, 2011

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB