Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Galériák » Barabás Miklós Céh

vissza
2010. december 10. - Andrásy Zoltán centenáriumi kiállítás a Barabás Miklós Galériában fontosság:
A centenáriumi kiállítást december 10-én, pénteken du. 4 órakor a Farkas utca 27. szám alatti Barabás Miklós Galériában a Mester egykori tanítványa, Ioan Horváth Bugnariu egyetemi tanár, a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának elnöke nyitja meg.
 
   
 
 
beirta: Horváth László - 22:38 | 08 Decembrie, 2010

Lásd a(z) "-*-*- Még több fotó -*-*-" újságban megjelent cikket itt.
 

2010. december 07.

Száz éve született és január elsején lesz öt éve, hogy elhunyt Andrásy Zoltán festő- és grafikusművész, a hajdani Magyar Művészeti Intézet, majd megszűnte után a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet tanszékvezető tanára.

A kolozsvári grafikai iskola jeles képviselőjének sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a Barabás Miklós Céh történelmi-társadalmi változások által befolyásolt történetével. Az 1929-ben Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával létrejött, a kor jeles művészeit tömörítő Céh, amely Andrásy Zoltánt is tagjai közé fogadta, 1945-ben kénytelen volt működését beszüntetni, hogy aztán 1994-ben alakuljon újjá. Ez az újjáalakult szervezet pedig nem kevesebbet köszönhet Andrásy Zoltánnak, mint jelenlegi otthonát, a Farkas utca 27. szám alatti székházat, amelyet a Céh hosszú távú használatra a Mester református egyháznak adományozott lakásáért kapott cserébe, s amelyben immár évek óta folyamatosan működteti a Barabás Miklós Galériát.

A székház öt évvel ezelőtt, 2005. november 17-én, ünnepélyes keretek között, Andrásy-tárlattal nyitotta meg kapuit, utolsó kiállításán azonban az idős Mester, betegsége miatt, már nem vehetett részt. De örömmel töltötte el a tudat, hogy adományával hozzájárulhatott fiatalabb pályatársai boldogulásához, hogy a kicsiny, de patinás műemléképületben általa és a református egyház jóvoltából a művészek otthonra, kiállítóteremre lelhettek. A megnyitó után másfél hónappal, 96. életévében, rendkívül gazdag életművet hátrahagyva, a születő új esztendő első napján távozott az élők sorából.

Andrásy Zoltán pályájának alakulásában négy város játszott meghatározó szerepet. A szülőváros, a sajátos architektúrájú Nagyszeben híres Brukenthal múzeumával, középfokú tanulmányainak városa, Marosvásárhely, gyönyörű szecessziós kultúrpalotájával, valamint főiskolai éveinek két színhelye Kolozsvár és Bukarest, hogy aztán az erdélyi főváros nyissa meg előtte a művészi kiteljesedés lehetőségét. 1939-ben a Barabás Miklós Céh fiataljaival együtt állít ki a kolozsvári Vármegyeháza üvegtermében, Bánffy Miklós a kiállított munkák egy részét meg is vásárolja, majd 1941-ben és 1942-ben ugyancsak a BMC égisze alatt mutatja be művésztársaival együtt alkotásait Budapesten, 1944 augusztusában pedig, immár távollétében – a háború ugyanis az ő életébe is beleszólt –, szervezi meg Szolnay Sándor a BMC tevékenységének felfüggesztése előtti utolsó kiállítását, amelyen Andrásy Zoltán több mint húsz, finom mívű akvarellje is szerepel.

A hadifogságból 1947-ben szabadul. Visszatér Kolozsvárra, kiváló rajztudását többek között a könyvgrafika terén gyümölcsözteti. 1948-ban megalakul a Magyar Művészeti Intézet, a grafikai tanszék élére kerül, majd az intézmény megszűnte után a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán folytatja művészi és oktatói tevékenységét szintén tanszékvezetői minőségben. Pályája ezután már töretlenül ível felfelé. Akvarelljeivel, ceruza- és szénrajzaival, a sokszorosított grafika különböző válfajaival, mindenekelőtt litográfiáival írta be magát a műfaj jelentős képviselőinek sorába. Festőként a realista ábrázolásmódot olykor enyhe szürrealista elemekkel vegyítve alkotta meg látványos, gondolatébresztő kompozícióit. A határozottság és megejtő líraiság sajátos elegyéből született munkái, technikától függetlenül, mélységes humanizmusról árulkodnak. Az erőteljes érzelmi motiváltság valósággal sugárzik valamennyi alkotásából, kompozíciói, portréi mellett tájképeiből is. S bár az a bizonyos szocreál fölötte sem múlt el nyomtalanul, és olykor befolyásolta ugyan témaválasztását, művészi szempontból mindenkor messzemenően igényes volt önmagával szemben.

Még kilencvenéves korában is a festőállvány előtt találtam. Akkor éppen Téli kép varjakkal című munkája egyik változatának utolsó simításait végezte, beszélni azonban nem óhajtott róla. „Maga csak nézze, nekem nincs hozzáfűzni valóm, én nem gyártok elméleteket a munkáimhoz, én festek” – hárította el kérésemet, s igazat kellett adnom neki. Az Andrásy-képek nem szorulnak magyarázatra, azokat csak nézni kell, mert önmagukért beszélnek. Következetesen figuratív, látványosan mozgalmas, vagy sejtelmesen lírai, erőteljesen érzelmi fogantatású alkotásai a látvány okozta esztétikai hatáson túl a néző lelkét is megérintik. Kár, hogy az utolsó húsz egynéhány évben a művész gyűjteményes kiállítással nem jelentkezett a nyilvánosság előtt, pedig ugyancsak jelentős munkái születtek ezekben a kései, művészileg teljesen kiforrott években. Csöndes magányában a művészi önkifejezés, az alkotás jelentette számára az örömöt, az elmélyülés, de ugyanakkor a tartalmas kikapcsolódás lehetőségét is.

Az elmaradt gyűjteményes kiállítást kíséreljük meg most, galériánk szűkös kereteihez igazodva, folytatásokban megrendezni. A jelenlegi emlékkiállítás anyagát jobbára a Barabás Miklós Galériában eddig be nem mutatott alkotásokból válogattuk össze. Ilyenformán a festészeti anyag került előtérbe, a tempera és olajképek.

Reméljük, hogy az Andrásy-munkák ezúttal is visszhangra találnak majd.
NÉMETH JÚLIA
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 22:43 | 08 Decembrie, 2010

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2010. december 14. - Az emlékek húrjain
Kolozsváron, a Györgyfalvi út 95. szám alatt laktak a szüleim, amikor 1945. április 26-án a világra jöttem. Ott nőttem fel, és harmincéves koromig ott is laktam. Udvarunkat négy szilvafa, egy körtefa, egy almafa és egy gyönyörű meggyfa szegélyezte.

Anyám magyar volt, apám román. Két nagyobb testvéremet magyar iskolában taníttatták. Nem ment. Engem románba adtak.

Olvasni magyarul hatodikos koromban, önszorgalomból, a meggyfánkon tanultam. Gárdonyi Géza Egri csillagok-ját párhuzamosan, románul és magyarul olvastam. Verne Gyulát pedig jó ideig magyar írónak tartottam. Majd következett a többi: a Zabhegyező és a Nézz vissza haraggal magyar fordításban került a kezembe.

És kezdtem a világot másképp látni...

Tizenkettedikes diákként az osztályfőnökömtől azt a feladatot kaptam, hogy kedvenc tanáromról írjak. Egy álló hétig kínlódtam. És eljött a szombat. Oszi óra. „Spune Gioni” – én pedig felálltam, szembenéztem az osztályfőnöknőmmel, és kamaszos gőggel a szemébe vágtam: Nekem nincsen kedvenc tanárom! Punktum!

Valahogy aztán mégis sikerült leérettségiznem.

A Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet Grafika Szakára a felvételin elsőnek jutottam be.

Az első három év azonban nem volt éppen Félix fürdő.

Komoly, érdeklődő, szorgalmas diák voltam. Valami azért mégis nagyon zavart az egyetemi oktatásban. De csak évekkel később, az egyetem befejezése után jöttem rá, hol volt a baj. Szófogadó diákként tanáraim javarésze saját nézeteit, elképzeléseit, egyéni modelljét próbálta rám, ránk testálni. Egyszerű pedagógiai módszer, könnyen kivitelezhető: egyfajta betegség, egyfajta kezelés, egyfajta orvosság. Hat évi egyetemi tanulmány után sikertelen másolata lehettél a tanárodnak.

Ötödéves korunkra a „huszárkapitány” kezére jutottunk: félelmetes tanszékvezetőnk, Andrásy Zoltán professzor következett. Addig még nem volt vele óránk, nem tudhattuk, hogy mi történik az ötöd- és hatodév bezárt ajtaja mögött. Furdalt a kíváncsiság. Féltünk, hogy „gyilkolja” a diákokat, hiszen „huszárkapitányként” neki ez nem lett volna nehéz. Kopasz feje (amikor ez nem volt divat), hideg világoskék szeme, egyenes tartása, katonás járása, szűkszavúan szigorú, határozott beszéde belénk fagyasztotta a vért.

Rettegve vártuk az első találkozást. Nyílt az ajtó, határozott, kemény léptekkel bejött, köszönt, és a modern művészetről kezdett beszélni. Akkor, amikor a román sajtóban Brâncuşi dekadens művészként és hazaárulóként szerepelt.

További találkozásaink tematikája és hangneme is hasonló volt: előadásai egyetemes kultúráról, hagyományokról, olvasmányokról szóltak. Folyamatosan rávezetett bennünket arra, hogy a művészet nem csupán dekoratív vagy technikai ügy, hanem felelős értelmiségi aktus. Nem csak egyszerűen a színek összhangjáról szól, hanem az érzelmek tolmácsolásáról, a gesztusok erejéről. S a híres mesterek példái nála mindig kéznél voltak.

Soha nem rajzolt bele vázlatainkba, és soha nem javított. A tematikának megfelelően azonban mindig valóságos kulturális disszertációt tartott mindannyiunknak. Ültünk, és hallgattuk. És lassacskán megtanított saját lábunkon állni. Önismeretre nevelt és önbizalmat oltott belénk. Egy adott pillanatban már a lapockáim is fájtak: szárnyaim nőttek, a lábam is alig érte a földet. Álmomban repültem.

És előkerült a „kedvenc tanárom”. 45 év után meg tudtam oldani az egykori osztályfőnöki feladatot: írni tudtam kedvenc tanáromról.

Most lapozzunk!

1970-ben végeztem, és tanársegédként a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika tanszékén marasztaltak. Kollégák lettünk: Andrásy Zoltán a legidősebb, én a legfiatalabb alkalmazott. Az együtt töltött néhány év alatt megtanultam, mit jelent a szigorúság, és mit jelent a barátság, s hogyan kapcsolódhat egyik a másikhoz. Az akadémiai méltóság, a bátran kiálló professzor felelős magatartása napi téma volt. Egy kellemetlen történetről beszélgetve elmondta: a közömbösségnek nincs mit keresnie az egyetemi körökben. Egy művész életének példája nem szabad, hogy alacsonyabb szintű legyen az életművénél.

Lapozzunk.

A hatvanas évekkel kezdődően a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika tanszéke országos szinten a legerősebbnek bizonyult. Szabad gondolkodás, nyitottság, az absztrakt iránti befogadókészség jellemezte. Andrásy professzor modern pedagógiai meglátásai, kiegyensúlyozott, higgadt stílusa, széles látókörű tanítási programja utolérhetetlen lett.

Mint utódja, be kell vallanom, hogy huszonévnyi távolságban, a művészeti oktatásban sok minden megváltozott. A grafika tanszéken azonban néha még osztrák szél fúj (Andrásy hagyomány).

Lapozzunk.

Nyugalmazása után még közelebb kerültünk egymáshoz. Tisztáztuk, hogy huszár sem volt és kapitány sem. Sokat mesélt a háborús évekről, hosszan tartó fogságáról. Elmélázva, és a rá oly jellemző finom, intellektuális humorral. Magasröptű gondolatai a lét és a nemlét kérdéseit egyaránt érintették. Azt is mondhatnám: fentről látta a világot. Remélem, hogy most, onnan fentről, elégedetten bólogat.

Elhangzott: 2010. december 10-én, a Barabás Miklós Galériában, az Andrásy Zoltán centenáriumi kiállításon
HORVÁTH BUGNARIU IOAN
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 09:03 | 14 Decembrie, 2010

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB