Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Galériák » Quadro Galéria

vissza
2010. szeptember 27. - Centenáriumi tárlat Incze Ferenc emlékére fontosság:
Incze Ferenc (1910–1988) centenáriumi kiállítását nyitják meg szeptember 27-én, hétfőn délután 6 órakor a kolozsvári Quadro Galériában (Jókai/Napoca utca 2–4., I. em., 64.). Bevezetőt mond Tibori Szabó Zoltán. A rendezvény keretében Székely Sebestyén Györgynek a festőről írt monográfiáját is bemutatják.

A kiállítás célja, hogy Incze Ferenc művészi pályáját, sajátos nyelvezetének és világszemléletének kialakulását bemutassa. A tárlaton szerepelnek korábban ki nem állított dekoratív művei az 1930-as és 1940-es évekből, a budapesti és bécsi tanulmányok idejéből. Néhány realista mű jelzi a művész útkereséseit az ötvenes-hatvanas években. Végül pedig, az 1970–1988 között készült festmények, amelyek a festő sajátos, egységes univerzumát szemléltetik. Ennek középpontjában maga a művész áll, aki a Múzsa és a Sors allegorikus alakjaival való kapcsolata révén drámai módon kérdez rá az életre.

A kiállításon Incze Ferenc 1971-ben festett Önarcképe is látható, amely a késői elismerést, a párizsi Szalon egyik ezüstérmét hozta 1973-ban a sokat mellőzött, félreállított művésznek.

Munkái :http://cid-ee72880c5a98249c.office.live.com/browse.aspx/GALÉRIA/I%20%20J
 
 
 
beirta: Horváth László - 08:39 | 25 Septembrie, 2010

Lásd a(z) "-*-*- Még több fotó -*-*-" újságban megjelent cikket itt.
 

2010. szeptember 29. - Centenáriumi tárlat Incze Ferenc emlékére


„Mindent elmondott magáról, amit elmondásra érdemesnek tartott”

Méltó módon kíván tisztelegni az utókor a száz évvel ezelőtt született Incze Ferenc festőművész emléke előtt: a különböző korszakait bemutató kiállítást hétfőn délután nyitották meg a Jókai utcai Quadro Galériában. Pályáját Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa méltatta, és mutatta be az alkalomra Székely Sebestyén György művészettörténész, galériavezető által összeállított Incze Ferenc-monográfiát is. A tárlat célja, hogy Incze Ferenc pályáját, sajátos nyelvezetének és világszemléletének kialakulását a nagyközönség is megismerje. Budapesti és bécsi tanulmányai idején készített munkái mellett helyet kaptak az ötvenes-hatvanas évekbeli alkotásai, csakúgy, mint sajátos, egységes univerzumát szemléltető festményei. Ott találjuk Önarcképét is, amely 1973-ban elismerést hozott az addig mellőzött művész számára.

Bevezetőjében Székely Sebestyén György Polonyi Jolánnak, Incze Ferenc nevelt lányának, művészettörténészeknek és magánembereknek mondott köszönetet, amiért támogatták a centenáriumi tárlat megszervezésében és a kötet összeállításában. Megköszönte továbbá a Korunknak, hogy mind az 1973-as párizsi siker után, mind pedig az azt követő évtizedekben több alkalommal szervezett kiállítást Incze képeiből. Elmondta: számára már az elején nagy kihívást jelentett az életművel foglalkozni, és arra a következtetésre jutott, hogy „egy monográfia megírása nem pusztán feladat, hanem folyamatos találkozás és felfedezés”.

– Incze Ferencnek minden esélye megvolt arra, hogy gyergyószentmiklósi indulása, nagyszebeni gyermek- és fiatalkora, budapesti és bécsi művészeti tanulmányai után, Kolozsváron letelepedve az erdélyi művészetbe és társadalomba zökkenőmentesen és szervesen betagolódjon. Úgy, hogy közben alkotásai zavartalanul eljuthassanak a művészetpártoló közönség lakásainak és múzeumainknak a falára. Persze az élet ennél jóval bonyolultabb – magyarázta Tibori Szabó Zoltán. Kifejtette: a második világháború befejeztével Kolozsváron letelepedő Incze Ferencet nem fogadták soraikba az akkoriban „kedvelt” művészek, „felrótták neki, hogy a Gy. Szabó Béla patronálta függetlenek táborához csatlakozott”, az eleinte szakmai vitának látszó nézeteltéréseket pedig csakhamar politikai síkra terelték.

Az életmű ismertetése során Tibori kitért a Párizsi Szalonban 1973-ban szervezett nagyszabású kiállításra is, amelyen Incze Ferenc, Gáll Ferenc festőbarátja közvetítésével két munkáját, Önarcképet és az Olvasó nőt is kiállíthatta. Előbbiért elnyerte a szalon ezüstérmét, a Francia Festők Társaságának örökös tagjává választották, nevét pedig immár a világ is megismerhette.

S hogy mi jellemezte művészetét a ’70-es években? – Nem a szürrealizmusnak hódolt: alakjai emlékeztethetnek a Salvador Dali és más szürrealisták munkáiban látottakra, a művész azonban valójában a realizmus és az expresszioniznus határvidékén kalandozott. Nem irreális víziókat, hanem saját életét festette le: érzelmeit, vívódásait, megaláztatásait, örömeit és bánatait vitte a vászonra. Kitárulkozott és elmondott mindent önmagáról, az életéről, amit elmondásra érdemesnek tartott. Ez pedig megdöbbentette, és ma is megdöbbenti a nézőt, de ellenfeleit, akik akkor akasztották rá a jelzőt, – a „bolond Incze” –, őket nem – mondta Tibori. Elismerően beszélt a Székely Sebestyén György által összeállított monográfiáról, hisz az „hiteles képet rajzol a művész életéről és munkásságáról”. A kötetet a Korunk–Komp-Press Kiadó és a Quadro Galéria adta ki, és Kabán József fotóművész Incze Ferencről készített alkotásai díszítik.

A jelenlévő Polonyi Jolán Cato szavait idézte: „Ne becsüld le a gyenge test képességeit: akitől a természet megtagadta az erőt, az tehetségével érvényesül”, és köszönetet mondott mindazoknak, akik hozzájárultak a tárlat megszervezéséhez és a kiadvány megjelenéséhez.

A kiállítás október 20-ig, hétfőtől péntekig 11 és 18 óra között tekinthető meg a Quadro Galériában.
FERENCZ ZSOLT
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 07:24 | 29 Septembrie, 2010

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2010. szeptember 29 - A „második Dalí”


„Incze, az őrült – így emlegették, pedig csak nyíltan, őszintén vallott saját életéről, nem hódolt be a szocialista realizmusnak” – így méltatta Incze Ferenc festőművészt Tibori Szabó Zoltán újságíró a festő születésének századik évfordulója alkalmából megrendezett kiállítás hétfő esti megnyitóján.

Az egó művészete. Sok festményen maga a festő a központi alak


A centenáriumi tárlatnak a Quadro Galéria ad otthont, amely a nagy érdeklődés miatt kicsinek bizonyult. A kiállítás ünnepélyes megnyitójával párhuzamosan bemutatták Székely Sebestyén György művészettörténész, a Quadro Galéria vezetőjének Incze Ferencről írt monográfiáját. A művészettörténész elmondta, a kiállítás képei, illetve a festőről készült monográfia a gyergyószentmiklósi születésű, kolozsvári festő teljes életművét, életútját átfogják. A centenáriumi kiállítás az első olyan tárlat, amely legalább egy-két festmény erejéig a képzőművész valamennyi alkotói korszakát megjeleníti. „Nemcsak a hatvanas-hetvenes évek Incze Ferencét, hanem a húszas-harmincas évek alkotóművészét is bemutatja a monográfia” – fejtette ki Székely Sebestyén György.

Az elhallgatott festő

Tibori Szabó Zoltán méltatásában elmondta, annak ellenére, hogy tehetsége alapján kora ünnepelt festője lehetett volna – volt, aki úgy vélte, Incze lehetett volna a második Dalí –, politikai okokból sokáig háttérbe szorították, nem engedték, hogy kiállítson, mivel témái kívül estek a szocialista realizmus érdeklődési körén. Incze Ferenc a Szolnay Sándor vezette hivatásos és a Gy. Szabó Béla által képviselt független festőművészek közti vita áldozata lett. A vita nem maradt meg a szakma keretei között, átpolitizálódott, így a kommunista diktatúra éveiben Incze Ferenc arra kényszerült, hogy alkalmi munkákból tartsa fenn magát, a korabeli képzőművészek pedig – azzal érvelve, hogy nem érti a szocialista realizmust – kirekesztették a valóban Salvador Dalí alkotásaira emlékeztető festményeket alkotó művészt. Gyakran éhezett, és kénytelen volt névtelenül az akkori vezető politikusok portréit megfesteni.
A realizmus és az expresszionizmus határán

Incze Ferenc festői pályafutásában az áttörés éve 1973 volt. Ebben az évben ugyanis egyik önarcképét (ez a festmény is megtekinthető a most megnyílt tárlaton) ezüstéremmel díjazták a párizsi Francia Képzőművészek Szalonja 300. évfordulója alkalmából megrendezett tárlaton, és a Francia Képzőművészek Társaságának örökös tagjává választották. Tibori Szabó Zoltán úgy értékelte: Incze nemzetközi elismerése óriási arcul csapása volt az elnyomó kommunista rendszernek.
Annak ellenére, hogy Incze festményei első látásra szürrealistának tűnnek, a kolozsvári festő valójában a realizmus és az expresszionizmus határán egyensúlyozott – szögezte le Tibori. Önmaga volt festményeinek fő témája, nyíltan és őszintén vallott saját életéről.
A centenáriumi kiállítás hétköznaponként 11 és 18 óra között tekinthető meg a Quadro Galéria Jókai (Napoca) utcai székhelyén.

Szerző(k): Kiss Előd-Gergely
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 16:56 | 29 Septembrie, 2010

Lásd a(z) "Krónika" újságban megjelent cikket itt.

2010-09-29 - „Fantasztikus realizmus”


Nagyszabású festészeti kiállítás nyílt a kolozsvári Quadro Galériában, Incze Ferenc kolozsvári születésű festőművész életművéből, születésének századik évfordulója alkalmából. Ugyanekkor került bemutatásra az a monográfia, amelyben a galéria vezetője, Székely Sebestyén György művészettörténész, Incze Ferenc életművét mutatja be.
Termékeny mellőzöttség

A tárlaton a festmények mellett a kort dokumentáló fényképek, levelek, naplójegyzetek is kiállításra kerültek. A mintegy negyven kiállított festményt úgy válogatták össze– mondta el lapunknak Székely Sebestyén György–, hogy az életmű minden szakaszát megismerhessék a látogatók. A korai alkotói szakaszában art deco, illetve realista stílusban festett Incze, majd pedig a hatvanas években a teljes névtelenségben, mellőzöttségben alakult ki a festő igazi, a szürrealisztikus, allegorikus alkotói világa.

Ezt az utolsó korszakát három téma uralta, amelyek a művész, a múzsa és a sors alakjában jelentek meg. Többek közott látható volt egy 2x4- es méretű festménye is, Múlt, jelen, jövő címmel, ez abban a korban hatalmas méretnek számított. Incze Ferenc 1910-ben született Gyergyószentmiklóson. Pályája kezdeti korszakában realista stílusban festette alkotásait, ezeket a szocialista realista kritika folyamatosan elmarasztalta, festményeinek tematikája mellékes volt a korban dívó szocreál számára.

A Kolozsváron letelepedett Incze Ferencnek minden esélye megvolt, hogy alkotásai eljussanak a művészeteket pártoló nagyközönség otthonaiba, városaink múzeumaiba. Ám a második világháborút követően, a kolozsvári művészek, festők nem fogadták be köreikbe az alkotót. „Egy sajátos helyzet alakult ki, a háború után kettészakadt, független és hivatásos művészek táborára oszlott művésztársadalom. Incze az előbbi csoportjához csatlakozott” – vázolta fel a festő életművét ünnepi beszédében Tibori Szabó Zoltán publicista.

Mint elmondta, a Gy. Szabó Béla által patronált független művészekkel a hivatásosok mindenáron le szerettek volna számolni és a kezdetben szakmainak tűnő vitát hamar politikai síkra terelték. A szocialista realista kritikusok Incze Ferenc munkáit leminősítették, ilyeneket írtak róla: nem tud rajzolni, vonalai élettelenek, munkái nem szólnak a mának, nem értette meg a szocialista realizmus üzenetét.

Így alkotott az ötvenes és hatvanas években – ebben az időszakban alakult ki Incze Ferenc sajátos formavilága. A Párizsban rendezett nemzetközi tárlatán meglepő sikert aratott 1973-ban. Festő barátja, Gál Ferenc jóvoltából két képe is szerepelt a neves tárlaton, Önarcképét ekkor a szervezők ezüstéremmel tüntették ki, ami egy rendkívül nagy elismerésnek számított – tudtuk meg Tiboritól.
Monográfiával tisztelegnek

„Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor Incze Ferenc nevelt lánya felkért, írjak egy monográfiát a művészről. Az általam írt könyvnek fontos szerepe rávilágítani arra, hogy miként történt az alkotó stílusában bekövetkezett változás. Incze Ferenc a múlt század hatvanas éveitől minden átmenet nélkül egy realista stílus jegyében lezajlott korszak után elkezdett egy furcsa, a szürrealizmusra emlékeztető stílusban festeni” – osztotta meg élményeit a bemutatott könyvvel kapcsolatosan a szerző.

Ugyanakkor pedig elmondta, hogy a monográfiaírás számára egy találkozás és felfedezés volt egyszerre. „Ennek a találkozásnak a folyamán ismertem meg igazán Incze Ferencet, nemcsak azt akinek a ’60-as és ‘70-es években készült munkáit ismeri a nagyközönség, hanem azt az alkotót is, aki a ’20-as években pályakezdőként dolgozott, kereste a formákat, így egy sokkal teljesebb kép bontakozott ki előttem” – tudhattuk meg Székely Sebestyén Györgytől.
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 17:01 | 29 Septembrie, 2010

Lásd a(z) "Új Magyar Szó" újságban megjelent cikket itt.

2010. október 09. - Incze Ferenc centenáriumi tárlata


Harun al-Rasid, Bagdad IX. századi nagy kalifájáról szóló történetet a keleti mesék örökítették ránk. „Őrületbe estél Uram, őmiatta, akit szeretsz” – mondta az álomszerű mesében az uralkodónak a dzsinn, a pajkos szellem. A nagyságos kalifa válasza így szólt: „Van abban, amit mondasz, valami, de jegyezd meg: az élet igazi ízét csak az őrültek ismerik.”

Amikor a száz évvel ezelőtt, 1910. augusztus 5-én Gyergyószentmiklóson született és 1988. augusztus 21-én Kolozsváron elhunyt Incze Ferenc festőművész centenáriumi kiállítását és az erre az alkalomra Székely Sebestyén György művészettörténész, a Quadro Galéria vezetője által írt monográfiát a nagyérdemű közönségnek bemutatjuk, akaratlanul is arra kell gondolnunk, hogy a néhai kalifa szavai nagy adag igazságot hordoznak. Incze Ferencnek ugyanis minden esélye megvolt arra, hogy gyergyószentmiklósi indulása, nagyszebeni gyermekkora és budapesti és bécsi művészeti tanulmányait követően, Kolozsváron letelepedve az erdélyi művésztársadalomba zökkenőmentesen és szervesen betagolódjon, és alkotásai zavartalanul eljussanak a művészetpártoló közönség lakásainak és múzeumaink falára.

Persze, az élet ennél jóval bonyolultabb. Mire a művész Kolozsváron gyökeret eresztett, véget ért a második világháború, és a romjain berendezkedő új világ által „kedvelt” művészek a festőt nem fogadták maguk közé. Felrótták neki, hogy a háború után kettészakadt, a „független” és a „hivatásos” művészek táborára osztódott kolozsvári művésztársadalom előbbi csoportjához csatlakozott, és élettársával, Fekete Margittal együtt, annak 1944. decemberi csoportos kiállításán részt vett.

A Gy. Szabó Béla patronálta „függetlenek”-kel a Szolnay Sándor köré csoportosult „hivatásos”-ok mindenképpen le szerettek volna számolni, és az ellenfeleikkel folytatott, a kezdetben szakmainak álcázott vitát politikai síkra terelték. A „függetleneket” nemsokára ún. purifikáló bizottságok elé idézték, ahol megfélemlítették őket. Az egyik ilyen testület Incze Ferencet, Fülöp Antal Andort és Victor Constantinescut egy évre el is tiltotta a kiállításokon történő részvételtől.

Az ádáz egymásnak feszülés azt eredményezte, hogy Inczére és több kollégájára a következő években – a szovjet hadsereggel szinte együtt érkező szocialista realizmus kibontakozásának és meggyökerezésének éveiben – különféle jelzőket aggasztottak: „nem tud rajzolni”, „alakjai élettelenek”, „munkái nem felelnek meg a mának” ; és aztán a legdurvább: hogy „nem értette meg a szocreált”. Ez akkoriban egyben azt is jelentette, hogy ennek a csoportnak a munkái hosszú évekig nem kerültek be a hivatalos kiállításokra, és alkotóik természetesen az állami szubvenciókból sem részesültek.

Másokhoz hasonlóan, Incze Ferenc és Fekete Margit is éheztek, alkalmi munkákból tengették az életüket. A cinikus rendszer ezekben az években névtelenül festtette meg velük a kor politikai vezetőinek a portréit, a Sztálinét, a Leninét és a hazaiakét nemkülönben, mégpedig számtalan példányban.

Fekete Margit 1969-ben, súlyos betegség következtében elhunyt, Incze azonban nem adta meg magát. Óriási elismerést jelentett számára a hazai „hivatalossal” párhuzamos értékrend skáláján mérhető elismerés, amelyet nem máshonnan, mint a művészet fővárosából, Párizsból kapott. Háromszázadik évfordulóján, 1973-ban, a Francia Képzőművészek Szalonja nagyszabású tárlatot rendezett, amelyen Gáll Ferenc festőművész jóvoltából két Incze-kép is szerepelt. Önarcképét ekkor a franciák ezüstéremmel és oklevéllel tüntették ki, a festőt pedig a Francia Képzőművészek Társaságának tagjává fogadták.

A pofon, amely Románia arcán is csattant, hatalmas volt, Inczét ugyanis a hazai képzőművészek szövetsége nem fogadta tagjai közé – ezt követően sem! A művész azonban nemsokára megnősült, Gáll Jolánt vette felségül, és őrült tempóban festett tovább. Bár a hatalom immár engedélyezte a kiállításának a megrendezését, a honi elhallgatás falát a művésznek a továbbiakban sem sikerült ledöntenie. Ám jól megdöngette, s ha ez egyébre nem is volt jó, arra igen, hogy művészetére – amely éppen a hetvenes évek elején áll át a filozofikus témákat feszegető expresszionista ízű kifejezésmódra – széles körben felfigyeljenek.

„…hasonló anyagi és társadalmi körülmények között a mi Incze Ferencünk egy másik Dali lehetett volna” – összegezte kérdésemre, a nyolcvanas évek végén készült és csodaszámba menően a Korunkban megjelent interjúban, a művész munkásságára odafigyelők véleményét tömörítő módon legnagyobb ötvösművészünk, Fuhrmann Károly.

Pedig, ha jobban odafigyelünk, azonnal észrevesszük: Incze nem a szürrealizmusnak hódolt. Alakjai emlékeztethetnek a Salvador Dali vagy a más szürrealisták munkáiban látottakra, Incze azonban valójában a realizmus és az expresszionizmus határvidékén kalandozott. Nem irreális víziókat festett, hanem a saját életét: érzelmeit, vívódásait, megaláztatásait, örömeit és bánatait vitte vászonra. Kitárulkozott, és elmondott mindent az életéről, amit elmondásra érdemesnek tartott. Ez pedig megdöbbentette a nézőt, de ellenfeleit is, akik akkor aggasztották rá a jelzőt: „bolond” – „a bolond Incze”. Pedig Incze Ferenc csak őszinte volt, de annyira, hogy ezt az őt körülvevő szemforgatók serege nem tűrte el.

Erre a centenáriumi tárlatra megjelent monográfiájában (Incze Ferenc, 1910 – 1988. Korunk–Komp-Press Kiadó – Quadro Galéria, Kolozsvár, 2010), Székely Sebestyén György hiteles képet rajzolt a festőművész életéről és munkásságáról, jó szívvel ajánlom tehát mindazoknak, akik Incze Ferencről, Kolozsvár e jeles, de kevésbé ismert festőjéről többet akarnak megtudni.

A száz éve született Inczének az elmúlt húsz évben négy kiállítása volt Kolozsváron, ezek közül azonban egyik sem merített a teljes életműből. Ez a centenáriumi tárlat az első, amely a művész minden egyes korszakát igyekszik bemutatni, legalább egy-két munka erejéig. Jól látszik – és ezzel másik mítoszt sikerül a kiállítást megszervező Székelynek megdöntenie –, hogy Incze vonzódása késői formavilágához nem a hetvenes években, hanem jóval korábban elkezdődött, és ennek jeleit fiatalkori munkáin is könnyen fel lehet fedezni.

A centenáriumi tárlat és vele együtt az Incze-monográfia jó alkalmat nyújt arra, hogy a ránk maradt életmű újraértékelése megtörténjen, és a hazai művészeti kánonban is elfoglalja az őt megillető helyét.

Szemiózisa címe annak az Incze-festménynek, amelyik otthonom egyik falát díszíti. Szeretem ezt a nagyszebeni városrészletet ábrázoló képet, amely házainak szeme is van. A művésszel együtt néznek rám ezek a szemek, ezek az ódon házak, a vászonról, komor szigorral, és naponta megkérdezik tőlem: érted, ugye?

Értem, hogyne érteném. Akkortájt értettem meg, amikor a bagdadi kalifa történetét is. Incze Ferenc, megértettelek, megértettünk téged!

(Elhangzott szeptember 27-én a kolozsvári Quadro Galériában megnyitott kiállításon. A tárlat október 20-ig, hétfőtől péntekig 11 és 18 óra között tekinthető meg, a galéria székhelyén: Jókai/Napoca utca 2–4., I. em., 64)
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 18:23 | 10 Octombrie, 2010

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB