Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
"A hősök köztünk élnek" fontosság:
"A hősök köztünk élnek" című rendezvénnyel a kolozsvári magyar közösség idén is megemlékezett az ‘56-os forradalom és szabadságharc hőseiről. A Kolozsvár Társaság képviseletében Buchwald Péter elnök és Murádin János Kristóf egyetemi docens, a KT választmányi tagja mondott el emlékező beszédet.
A 2020. október 23-i Sétatéri 1956-os emlékműnél való megemlékezésen elhangzott beszédek.
 
   
 
 
beirta: Horváth László - 09:39 | 27 Octombrie, 2020
 

Ünnepi emlékbeszéd

Kolozsvár, Sétatéri 1956-os emlékmű, 2020. október 23.

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket, akik ezen a hagyománytól eltérő megemlékezésen megjelentek. Engedjék meg, hogy ezen az októberi forradalom 64.évfordulóján pár szóban emlékezzek meg az akkori eseményekről és azok tanulságairól, amelyek sajnos még mindig tanulságul szolgálhatnak nemcsak az akkori résztvevőknek, hanem az azóta felnevelkedett nemzedéknek is.
Mindenek előtt szeretném tisztázni, hogy a mai eseményt beharangozó újságcikk címe számomra nagyon megtisztelő lehetne, miszerint a „Hősők köztünk vannak” és amiben Dávid Gyula mellett engem is név szerint megemlítenek, de ez határozottan megtévesztő. Megtévesztő, mert én akkor az innen párszáz lépésre levő Bolyai Egyetemen, huszadik évemben járó, harmadéves vegyészhallgatóként tanúja voltam ugyan a kolozsvári eseményeknek, de tanúsított hősiességről beszámolni nem tudok.
A penicillint és a holdrajárást megteremtő XX. századnak ezeken a nagyszerű megvalósításain kivül voltak olyan borzalmai is, amelyek nyugodtan tarthatnak igényt az emberiség történetének talán legszégyenletesebb eseményeinek bélyegére. A Musza Dag, Auschwitz és a Gulágokat megteremtő diktatorikus rendszerek létére gondolok. Hogy kinek mi jutott a századok áldásaiból, vagy az átkaiból, az attól függött, hogy a sors kiszámíthatatlan rulettjének golyója, illetve gólyája hova tette le az újszülőtt gyermeket.
Nekem, és velem együtt több millió sorstársamnak, akik a múlt század második harmadában születtünk a legsötétebb náci és sztálini, majd a nemzeti kommunista diktatúra jutott osztályrészül, amin csak kicsit javított az utolsó három évtized úgymond sajátos román demokráciája. Mindehhez viszont még számítsuk hozzá a mindenkori és mindenhol megélt kisebbségi sorsot. Csak szülőföldünk volt és nem hazánk. Legalabb is nem olyan, amit csak parancsra lehetett szeretni. A szabadság, vagy az igazi demokrácia, amire mindig is áhítoztunk, csak vágyálom volt számunkra. Közelsége, reménye, szellője, életem eltelt több, mint nyolcvan esztendeje alatt, talán csak háromszor legyintett/érintett meg. Először a második világháború befejezését jelző hosszú szirénázáskor. Éppen fociztunk a Három Püspök-téren, amikor megszólalt a város minden dudája. Patetikus nagy összeölelkezés lett az eredménye.
Másodszor, de még mindig nem utoljára 1956. október 28-a körül. Hónapok óta a levegőben volt a változás jele. Virtuális -akkor persze még nem igy neveztük – hazánk rádióját hallgattuk napestig, nem pusztán a Szepesi György által közvetítt focit, hanem a Petőfi-körben zajló vitákat is. Amikor pedig a rádió megtámadását követő harmadik-negyedik napon a hivatalos propaganda terjesztette lumpen, kivülről irányított, randalírozó részegekből egyből hős pesti srácok lettek. Az akkor már Szabad Kossuth Rádióból elhangzott Őrkény István azóta elhíresült mondásából, hogy: „Hazudtunk reggel, délben, este, hazudtunk minden hullámhosszon” tudtuk, hogy odaát már szabadság van. Tartott is, írd és mondd kilenc napig. Jöttek a tankok, megtorlások, börtönévek, kivégzések. De addig mi azt hittük, hogy végre itt a kánaán.
Még az alatt a pár szabad nap alatt összegyűltek a kolozsvári magyar diákok is. A Képzőművészeti Intézet dísztermében magyar mintára itt is követelték az orosz nyelv mellett más idegen nyelv oktatását, a marxizmus mellé más választható filozófia tanítását, diákönkormányzatot és más ehhez hasonló később „rendszerellenes izgatás” tényét kimerítő vádaknak tekintett kívánalmakat. Az ezen a gyűlésen résztvevők nagytöbbségét börtönbe zárták és kitették az egyetemröl. Nekünk reálszakosoknak szerencsénk volt, mert a sétatéri, egykori De Gerando leányiskolából kialakított Matematika-fizika és Kémia kar épületébe nem jutott el a tervezett nagygyűlés híre. Mi reál szakosok utólag csak szolidarizáltunk a Páskándi Géza vezette humánszakosokkal. Fekete szalagból készített kokárdát, vagy egyszerű szalagot viseltünk. Mikor a pártirodába behívattak kérdőre vonni, azt mondtam, hogy az utcai harcokban elesett Puskás Ferencet gyászoljuk. Őt még a párttitkár is ismerte, de szerencsére a híresztelés álhírnek bizonyult.
A szabadságharc leverése után még volt egy forradalmi fellángolás a kolozsvári egyetemisták körében. Toboroztak, hogy menjünk segiteni a „ruszkik haza” jelszót hangoztató felkelőknek. Igértek autót, fegyvert, pénzt, paripát, csakhogy menjünk. Most utólag azt mondom, hogy jól tették a szüleink, hogy jószerével szobafogságban ügyeltek reánk, nehogy megpróbáljuk a tiltott határátlépést. Következett ott kb.tíz év megtorlás, itt a Bolyai Egyetem megszüntetése, ott a gulyáskomunizmus a legvidámabb barakkal, itt a huszonöt fényév, a kenyérjegy, öt tojás hetente és a tíz liter benzin két napi sorbanállás után. Mikor már semmit sem reméltünk, pedig Kelet-Európa forrongott, akkor azt hittük, hogy felrobbant a puliszka. Volt 1989-ben egy reményteljes karácsony, amikor a román tévében négy nyelven kívántak Kellemes ünnepeket és Boldog Új Évet. Hát ez volt a harmadiknak felcsillant remény, de hamarosan jött a szeparatizmus vádja és a fekete március. Nem tudom hányadszor mondtunk le álmainkról és azóta is megfogyva és megtőrve viseljük a nagyon is sajátos román demokrácia áldásait.
Szeretném leszögezni, hogy sem bennem, sem társaim legtöbbjében nincs vagy minimális a nacionalizmus. Soha senki nem a románságot, a román népet hibáztatja, hanem a régi rendszer aktivistáiból átvedlett megélhetési politikusok hatalmának a megtartásáért mindig bevetett „magyar kártyáit”, ami eddig mindig bevált és az egyre csak fogyatkozó erdélyi magyarokat nemzetbiztonsági kockázatnak tekintik.
Vajon az a kis idő, amit nekem a sors még tartogat elég lesz arra, hogy megérjem egyszer a nem népi-, nem sajátos, egyáltalán a jelző nélküli igazi demokrácia áldásait? Hány október 23-i megemlékezésre lesz még addig szükség?!
Buchwald Péter
elnök
Kolozsvár Társaság
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 09:48 | 27 Octombrie, 2020

1956-os megemlékezés

Kolozsvár, Sétatéri 1956-os emlékmű, 2020. október 23.

Elmondható, hogy október minden évben az évfordulók hónapja. Ilyenkor a történésznek kicsit több munkája van, mint általában. De szívesen vállalt feladat ez, hiszen mind történészként, mind általában, emberként is fontosnak tartom, hogy megemlékezzünk a múlt kimagasló eseményeiről. Ezért mindig szívesen teszek eleget a megemlékező rendezvényeken való részvételi felkéréseknek, amit ezúton is köszönettel vettem a szervezők részéről.
Nagyon fontosnak tartom azt, hogy még ebben, a koronavírus járvány által sújtott nehéz, minden mást feledtetni hajlamos időszakban is folytassuk az októberi megemlékezéseket. Ugyanis immár hagyománnyá vált kincses városunkban, hogy októberben sorra megemlékezünk az aradi vértanúk kivégzéséről, a szovjet hadsereg Kolozsvárra való bevonulásáról, majd ezt követően a magyar civilek ezreinek szovjet fogságba hurcolásáról, és nem utolsó sorban az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséről. Idén ezek közül egyik történelmi eseménynek sincs kerek évfordulója, hiszen 171 évvel ezelőtt, 1849. október 6-án végezték ki a szabadságharc vezetőit, 76 évvel ezelőtt vonultak be a szovjet csapatok Kolozsvárra és került sor a magyar civilek tömeges deportálására, illetve 64 évvel ezelőtt tört ki Budapesten az 1956-os forradalom és szabadságharc. Mégis, nagyon fontos a megemlékezés, hiszen nem a kerek évfordulók, hanem a rendszeres, évente ismétlődő megemlékezés ciklikussága tartja életben a kollektív emlékezetet, amely idő- és kultúrafüggetlen módon, a közösségi identitás egyik legfontosabb alappillére.
Mindezzel együtt, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a mostani tizenévesek, de a huszonéves egyetemistakorú fiatalok számára is 1956 már nem ugyanazt jelenti, mint az idősebb generációknak, akik megérték a három évtizeddel ezelőtt összeomlott kommunista rendszer nehéz időszakát. A szabadság mindennapi megélése ma már magától értetődő, alapvető léthelyzet, miközben alig pár évtizeddel ezelőtt, a kommunizmus elnyomó rendszerében, hosszú időn át csak vágyálom lehetett. Így a szabadságért bátran kiálló ’56-osok forradalmának súlya is másképpen jelenik meg napjaink fiataljai és az akkori fiatalok, a mai idős generáció előtt. Ezért is nagyon fontos, hogy együtt emlékezzünk meg minden évben erről a nagyszerű történelmi eseményről, mert csak így érhető el az, hogy 1956 szellemisége valóban átöröklődjön. Az én generációm sajátos helyzetben van, hiszen a mi, kommunizmust csak gyermekként megélt, de arra mégis emlékező, 40 év körüli korosztályunknak a feladata hogy hidat képezzen a forradalmat megélt szüleink és a kommunizmusról csak hallomásból ismereteket szerző gyermekeink generációja között.
De pontosan miről is emlékezünk meg itt, a sétatéri 1956-os emlékmű előtt? Különös jelenség, hogy a történelem olykor hirtelen összesűrűsödik. Hosszú évek látszólag eseménytelen mozdulatlansága után, alig pár nap leforgása alatt, minden egyből megváltozik. Ez történt Magyarországon is 1956 október-novemberének felemelő 12 napja alatt. A forradalom a nyilvánvaló erőegyenlőtlenség folytán elbukott ugyan, de november 4-e, a szovjet katonai beavatkozás véres harcai után többé már semmi sem volt ugyanaz, mint az október 23-a előtti korszakban.
Erdélyben azonban 1956 gyakorlatilag nem így nyilvánult meg. Itt nem került sor tömegtüntetésekre, sem forradalmi megmozdulásokra, de még bár csak átfogó szervezkedésekre sem. A romániai kommunista rendszer nemzetiségi elnyomó gépezete által leszorított magyarságnak nem volt esélye az egységes, szervezett fellépésre, vágyainak és igényeinek közösségi szinten való megjelenítésére. Így csak egyéni kezdeményezésekre, hamvukba holt próbálkozásokra kerülhetett sor. Ilyen volt Szoboszlay Aladár temessági római katolikus pap Arad központú, közös, magyar–román konföderáció létrehozására vonatkozó terve, amely még a megvalósítás kezdete előtt lebukott, vagy a Bolyai Tudományegyetem egyik tanársegédje, Dávid Gyula irodalomtörténész által kezdeményezett november 1-ei, halottak napi látogatás a Házsongárdi temetőben, amelyen a résztvevő pár tucat diák jeles személyiségek sírjainál verseket szavalt és gyertyákat gyújtott, csendes szolidaritást vállalva a magyarországi forradalmárokkal. Dávid Gyulát ezért később többéves börtönre ítélték, akárcsak Dobai István kolozsvári nemzetközi jogászt, aki az ENSZ-hez küldendő memorandumról szóló tervet fogalmazott meg.
Különösen tragikus fordulatot vett később Moyses Márton baróti középiskolás diák kétségbeesett kísérlete is, hogy november 8-án, tehát már a magyarországi forradalom leverése után, három társával (Józsa Árpád Csabával, Bíró Benjáminnal és Kovács Jánossal) együtt átjusson Magyarországra, a szabadságharcosokhoz való csatlakozás reményében. Moyses Márton magyar forradalmat segíteni akaró, eleve reménytelen és sikertelen próbálkozása mondhatni az erdélyi magyarság akkori realis helyzetének jelképe, akárcsak börtönből való szabadulása utáni, 1970. február 13-i öngyilkossága is. Ez ugyanis egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártírhalála után, a brassói kommunista pártszékház előtt ugyanazzal a borzasztó módszerrel, az önfelgyújtással vezetett el a mártíriumhoz.
Erdélyben a fegyveres forradalmi harc tehát nem tudott kibontakozni. Mégis a magyarországi forradalmárokkal vállalt szolidaritás, a szikra ott volt mindenütt a levegőben. Tudta ezt a kommunista hatalom is, ezért volt oly megdöbbentően brutális a több évig tartó megtorlás. Hat év alatt, 1962 decemberéig 30 000 embert tartóztattak le és már 1959-ig 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt Romániában. Az ő szenvedéseik és haláluk egyenértékű magyarországi társaikéval. Ha a romániai kommunista államhatalmat nem is sikerült megdönteniük, sőt még bár csak megingatniuk sem, hiszen az, 1956 után még a korábbinál is erőteljesebb lett, bátor tettrekészségük, hangjuk felemelése és a megtorlások idején való kiállásuk az az elvitathatatlan érdem, ami miatt példaképek lehetnek mindannyiunk számára.
Legyen ez a megemlékezés az ő áldozathozataluk és példamutatásuk méltó felidézése, valamint emlékük megőrzésének szerény eszköze.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet.
Dr. habil. Murádin János Kristóf
egyetemi docens,
kari kancellár
Sapientia EMTE,
Kolozsvári Kar
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 09:52 | 27 Octombrie, 2020

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság díjazottjai »
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB