Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
2019. oktober 15. - KISEBBSÉGI LÉT KOLOZSVÁRON fontosság:
x
 
    
 
 
beirta: Horváth László - 10:11 | 29 Octombrie, 2019

Lásd a(z) "Fotók az eseményről" újságban megjelent cikket itt.
 

Teljes életet kell élni, nem csupán „megmaradni”
– a kisebbségek helyzetéről vitatkoztak a Kolozsvár Társaságnál

Magyarok, zsidók, örménymagyarok – Kolozsváron. Mindennapok, célkitűzések, realitások, stratégiák. A kolozsvári kisebbségi közösségek helyzetét bemutató, továbbgondoló panelbeszélgetést szervezett a Kolozsvár Társaság, amelynek moderátora Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója volt, beszélgetőtársai pedig Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere, Bálint Júlia az Armenia Örménymagyar Baráti Társaság elnöke, Schwartz Róbert a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke és Veress Ilka a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa. Milyenek volt a magyarok, zsidók, örmények hétköznapjai az elmúlt száz évben, hogyan éltünk a rendszerváltáskor, milyen nyomokat hagyott a kollektív emlékezetben a Funar-korszak, milyen a kisebbségi élet ma? Ezekből a kérdésekből kiindulva próbáltak a vendégek a hallgatóság segítségével egyfajta összképet formálni arról, hogy mit is kell nekünk, ebben a „multikulturálisnak” nevezett nagyvárosban tennünk ahhoz, hogy ne érezzük úgy, hogy minden nap kicsit kimossa a kozmopolitizmus vize a lábunk alól a talajt.
Élhetőbb hétköznapok „a többségi arrogancia és a kisebbségi túlérzékenység” közepette A hallgatóságot Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke köszöntötte, aki bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a párbeszéd célja mindig az egymás megismerése, elfogadása. „Mi az, amivel mi hozzá tudnánk járulni ahhoz, hogy a kisebbségi létünk jobb legyen” – tette föl a kérdést Buchwald Péter nemcsak a vendégek, hanem a közönség számára is, és kifejezte reményét, hogy a beszélgetés végére hátha kézzelfogható stratégiák és tervek is születnek arra nézve, hogy a kisebbségek hogyan tudnának egymást támogatva egy olyan barátságosabb életteret kialakítani, amelyben ne a megmaradás legyen a jelszó, hanem a közösség életének a minőségi javítása. „A kisebbségi létünk az elmúlt száz évben nagyon széles skálán mozgott : láttunk deportálásokat és népirtást, láttunk Auschwitzot és láttunk kényszerlakhelyeket, de láttunk dél-tiroli autonómiát is. Mi jellemző ma a Kolozsváron élő kisebbségek életére, hogyan lehetne a kisebb-nagyobb csoportokat úgy összekapcsolni, hogy tudjunk egymásról és támogassuk egymást?” – fogalmazott a házigazda, aki a hárminc évvel ezelőtti rendszerváltás felelevenítésével folyatta mondanivalóját. „Ha nem lett volna 1989, most nem lennének magyar iskolák, Kolozsvárt továbbra is Szamos-parti városnak neveznénk a sajtóban, ha volna egyáltalán magyar sajtó. Ezt követte azután a funari korszaka Kolozsvárnak, amikor a város magyar nyelvű napilapjának, a Szabadságnak a szerkesztőségét megbüntették azért, mert ki volt írva magyarul is a bejárati ajtóra, hogy szerkesztőség. Azóta már ez is a múltté, és Kolozsvár elindult a metropolisszá válás útján, rengeteg civil szervezet működik, intenzív a kulturális élete, színházak, operák, múzeumok várják a közönséget, számtalan fesztivált tartanak a városban, a többségi arrogancia és a kisebbségi túlérzékenység is alábbhagyott, élhetőbbé vált a város, mégis úgy tűnik, hogy épp ebben a közegben, ahol már nem érezzük fenyegetve identitásunkat, már nem akadályoz meg senki abban, hogy ragaszkodjunk önazonosságunkhoz – sokkal könnyebben feladunk fontos dolgokat” – zárta gondolatait Buchwald Péter, aki ezt követően átadta a szót az est moderátorának, Horváth István szociológusnak.
„Funar idejében inkább tudtunk magyarok lenni” Horváth István egy nagyon rövid keretben vázolta fel azokat az elméleti fogodzókat, amelyekről úgy érezte, hogy elengedhetetlenek a beszélgetéshez. „Mit jelent másnak lenni, és hogy tapasztalódik ez az utóbbi harminc évben Erdélyben, Kolozsváron? Az utóbbi évek kutatásai azt mutatják, hogy most már az erdélyi magyarság is másképpen más, mint eddig volt. Más egy vásárhelyi és más egy kolozsvári magyar identitása, hisz Marosvásárhelyen a két etnikum közötti versengés még nem dőlt el, míg Kolozsváron nemcsak a lövészárkokat számolták már fel, hanem itt egy sokkal érdekesebb viszonyrendszer alakult ki” – részletezte a moderátor, aki azt is elmagyarázta a közönségnek, hogy a románság már nem „jelölt” kategória. „Mi mások vagyunk, de nem a románok ellenében mások, hiszen a románok magától értődően vannak itt Kolozsváron. Véget ért a funari időszak, amikor a két etnikum egymásnak feszülve élte meg identitását. A legtöbb kolozsvári magyar számára mára már természetes, hogy a románok itt vannak, és együtt élünk ebben a városban” – fogalmazott Horváth István szociológus. Legjobban ez a jelenség a fiatal generációk esetében kézzelfogható, akik úgy élik meg identitásukat, hogy a mindennapi élethez kapcsolódó opcióik nem etnikai alapon működő választások. Ugyanakkor az az érdekes paradoxon fogalmazódik meg, hogy Funar idejében inkább tudtunk magyarok lenni, mivel volt egy nagyon markánsan megjelelölt társadalmi másság: a románság és a magyarság két szembenálló kategória volt, és az akkori politikum ezt ki is használta. Azonban az már tudományosan bizonyított tény, hogy amikor kontrasztív módon viszonyulnak az egyének egymáshoz, akkor könnyebb nekik felvállaltan kimutatni identitásukat. Mi történik azonban akkor, amikor „eltűnnek a románok” – parafrazálta Horváth István Magyari Tivadart olyan értelemben, hogy a Kolozsváron bekövetkezett változások, az új foglalkoztatási rétegek, amelyek bekerülnek a város életterébe, a hagyományos, nacionalista értelemben vett formában nem románok, a román nyelv már csak egy közvetítő közeg, mert a fiatal generációk gyakorlatilag a kozmopolita attitűd, életmód felé mozdultak el. „Egyre inkább differenciálódnak azok a léthelyzetek, amelyekben meg kell élni a kisebbségi létezésünket” – hívta fel a közönség figyelmét Horváth István szociológus, azzal folyatatva a gondolatmenetet, hogy a „kozmopolitizmusban” érdekes módon nehezebb másnak lenni, mint az éles helyzetekben. Az elmúlt években végzett felmérések azt mutatják, hogy az asszimiláció, a nyelv- és identitásvesztés a nagyvárosi szórványban a legnagyobb. Kolozsváron, a Monostor negyedben lakó magyar közösség identitás- és nemzetpolitikai szempontból szinte ugyanolyan helyzetben van, mint egy szórványtelepülésen élő magyar közösség. Ez azzal is magyarázható, hogy a közösség mindig úgy tartotta fenn magát, hogy valamit adott a tagjainak. Nevezhetjük ezt a többletet egyfajta szolgáltatásnak is: az identitáson keresztül az emberek hozzájutottak egyfajta többlethez: lehetett az táncház vagy olvasókör, színjátszó egyesület vagy énekkar, sportegylet vagy vagy bibliakör, a lényeg az, hogy hálózatok alakultak ki, amelyek együttműködve elsősorban szellemi ,de sokszor anyagi támogatást is nyújtva képesek voltak egyfajta alulról jövő önszerveződési elvet követve a közösség tagjait megtartani ebben a hálóban. A nagyvárosokban élő egyéneket azonabn ma már sokkal nehezebb megszólítani, az úgynevezett „hálózati” magyarok egyre kevesebben vannak, és egyre nő azoknak a száma, aki már csak a legnagyobb szabású közösségi alkalmakkor kapcsolódnak be a kolozsvári magyarok csoportos együttlétébe, ilyenek például a Kolozsvári Magyar Napok.

Az általános szempontok megfogalmazása után sor került azokank a kisebbségi csoportoknak a bemutatkozására, amelyek kulturálisan és nyelvhasználat szempontjából is kapcsolódnak a magyar közösséghez. A sort Bálint Júliának az „örménymagyarok” bemutatása indította. Örménymagyarok vagy magyar örmények? Az Armenia Örménymagyar Baráti Társaság elnöke elmondta, hogy az 1990-es fordulat után ez az egyesület volt az első civil szervezet, amely ennek a szinte „láthatatlan” kisebbségnek a támogatását, kulturális képviseletét felvállalata. Számtalan konferenciát, baráti összejövetelt szerveztek az évek során. Bálint júlia az egyesület működésén túl arra is vállalkozott, hogy az örménymagyarok múltjáról megosszon néhány érdekességet. Mi segítette az örmény öntudat fennmaradását? Milyen nyelven tartják Erdélyben az örmény szentmisét? Hány örmény plébánia működik jelenleg Erdélyben? Miért nem ismerték el az örmény egyházat külön Romániában? Mivel gazdagították az örmények az erdélyi településeket? Ezeket a kérdéseket járta körül az Armenia Társaság elnökasszonya, Jakubinyi György római katolikus érsek, romániai katolikus örmény apostoli kormányzó gondolataival valamint irodalmi idézetekkel illusztrálva mondanivalóját. Kifejtette azt is, hogy a Romániában élő örmények több egyesületbe szerveződtek annak függvényében, hogy melyik identitásukat tartják dominánsnak, lévén, hogy az itt élő örmények nyelvi szempontból teljesen asszimilálódtak : vannak közöttük román anyanyelvű és vannak magyar anyanyelvű örmények is. Bálint Júlia saját identitását „örménymagyarként” határozta meg: „Mi vagyok? Magyar vagyok. Milyen magyar? Örménymagyar. Tehát az örmény ebben az esetben egy díszítő jelző” – részletezte Bálint Júlia, tréfás megjegyzésével általános tetszésnyilvánítást váltva ki. Az örmények Moldovából jöttek át Erdélybe I. Apafi Mihály fejedelem alatt, aki befogadta őket, és mivel ügyes kereskedők voltak, kiváltságokat adott nekik. 1700-ban épült fel a szabad királyi örmény város, Szamosújvár, örményül Hayakagak.
Az elmagyarosodásuk korán elkezdődött, viszont az örmény rítushoz ragaszkodtak. az 1930-ban végrehajtott román konkordátum alapította meg a Romániai Katolikus Örmények Ordináriátusát Szamosújvár székhellyel, amelynek élén apostoli kormányzó áll. Ekkor az ordináritusnak 3000 híve volt hat plébánián: Szamosújváron, Erzsébetvárosban, Gyergyószentmiklóson, Szépvíven, Bukarestben és Csernovicon. A két utóbbi megszűnt, azonban a négy erdélyi fennmaradt. Ezeket a plébániákat ma már latin papok látják el, és Jakubinyi György érsek immár 28 éve viseli az örmény apostoli kormányzó titulust is, ugyanis nem volt olyan örmény pap, akit a Szentszék kinevezhetett volna kormányzónak. „Vasárnapi örmények” Az örmény magyarok múltja után Veress Ilka a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa a „szimbolikus etnicitás” foglamát magyarázta meg a jelenlévőknek, ugyanis szerinte az erdélyi, magyar anyanyelvű örmények közössége ebbe a kategóriába tartozik, és ezt legjobban a Kali Kinga által használt jelzős szerkezet illusztrálja, a „vasárnapi örmények”, vagyis azok, akik „hétköznap magyarok, viszont vasárnap az örmény templomba járnak”. Ezekhez az alkalmanként felvállalt kulturális gyakorlatokon, szimbólumokon keresztül megnyilvánuló kötődésekhez kapcsolódnak azok a nosztalgikus „emlékek”, amelyek a bevándorló generáció vagy az őshaza kultúrájához csatolják a közösséget.
„Romániában élő, erdélyi magyar zsidó” A kettős vagy akár hármas identitáshoz kapcsolódott az est következő meghívottjának Schwartz Róbertnek, a Kolozsvári Zsidó Hitközség vezetőjének a rövid bemutatkozása, aki arra reflektált, hogy mivel Romániában élő, erdélyi regionális identitással rendelkező népcsoportról van szó, amely anyanyelvi szempontból nem egységes, hisz vannak magyar és vannak román anyanyelvű zsidók is, máris egy hármas konstrukció alakult ki, és még nem is beszélt a legfontosabb komponensről a zsidóságról, amely ismét nagyon sok vita tárgyát képezi, ugyanis sokan nemzetiségként határozzák meg a zsidóságot, mások viszont egyértelműen vallási közösségként. A vallásosság megnyilvánulásában is nagyfokű különbségek vannak, amelyek szerint a zsidók lehetnek ortodoxok, neológok, ultrakonzervatívak, és progresszívabbak. A kolozsvári zsidó hitközség mintegy négyszáz tagot számlál, akik között román és magyar anyanyelvűek is vannak, ugyanakkor a vegyes házasságban élő tagok családja, gyerekei, unokái is részt vesznek a közösség életében.
A „multikulturális” nagyváros A beszélgetést Oláh Emese alpolgármester zárta, aki személyes emléket idézett fel a Funar-korszakból, amikor egyetemistaként 1999-ben még rászóltak a buszon, hogy miért beszél magyarul, annyira magas volt a többségi lakosság intolerancia-szintje. Azóta sok minden megváltozott, eltűntek a nemzetiszínű kukák, padok, és a múltté lett a magyarok elleni folyamatos uszítás. Ma már teljesen természetesként könyveljük el, hogy magyar napok vannak, hogy koszorúzhatunk, holott néhány évvel ezelőtt nem volt az. Mint ahogy arra sem volt példa eddig, hogy a közszállítási vállalat honlapján magyarul is föllelhetők legyenek az információk, sem az, hogy a nem magyar városnapokra magyar nyelvű szórólapokat is nyomtassanak. Az aktuális városvezetés a multikulturálizmus mellett tette le egyértelműen a voksát, annak ellenére, hogy például a többnyelvű feliratokat peres úton kellett kikényszeríteniük a civil szervezeteknek – részletezte Oláh Emese. Természetesen még mindig vannak olyan helyzetek, amikor a többség nem veszi észre, hogy a kisebbségi jogokat és érzékenységeket sérti bizonyos gesztusokkal. Oláh Emese egy néhány héttel ezelőtti esetet említett, amikor a kolozsvári városnapok koncertprogramja a főtéri Szent Mihály-templom búcsújával egy időben zajlott, és – az ígéretek ellenére – az ünnepi mise idejére sem szüneteltették a hangos zenét a főtéren.
Ne csak megmaradjunk, hanem éljünk boldogan A vendégek és a hallgatóság között kialakuló párbeszéd során körvonalazódott az a gondolat, hogy nagyfokú odafigyelésre van szükség nemcsak a hagyományos szórvány esetében, hanem most már a Kolozsvárhoz hasonló nagyvárosi szórványok tekintetében is, és olyan stratégiákra, amelyek utat találjanak azokhoz az egyénrkhez, akikre nap mint nap ránehezedik a kettős nyomás a folyamatos választás elé állítás a többségi illetve az anyanyelvi közösség részéről. Olyan élethelyzetet kell teremteni, hogy az egyénnek ne essen nehezére anyanyelvében, identitásában megmaradni.

V.E.

 
 
 
válaszolt: Horváth László - 07:38 | 30 Octombrie, 2019

Lásd a(z) "Maszol" újságban megjelent cikket itt.

Kettős identitás, párhuzamos világok, beolvadás – kisebbségi lét Kolozsváron
A kolozsvári magyar, örmény és zsidó kisebbségek helyzete volt a témája a Kolozsvár Társaság (KT) által szervezett beszélgetésnek. Meghívottak: Oláh Emese kolozsvári alpolgármester, Bálint Júlia, az Armenia Örmény-Magyar Baráti Társaság elnöke, és Veress Ilka, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa volt. A moderátor szerepét Horváth István, a kisebbségkutató intézet igazgatója vállalta.

A házigazda, Buchwald Péter KT-elnök reményét fejezte ki, hogy e téma kapcsán nem a sérelmek kerülnek ismét elő, ezeket ugyanis máshol kell elmondani. „Kisebbségi mazochizmus” ma itt ismét felsorolni a fájó dolgokat, jegyezte meg, ehelyett inkább a pozitív dolgokra kell összpontosítani.

Horváth István szerint az utóbbi harminc évben a városvezetés hozzáállásának, retorikájának függvényében mindig „másképpen voltunk, vagyunk magyarok.”

- Gheorghe Funar idejében inkább tudtunk magyarok lenni. Amikor provokálnak, akkor könnyű más lenni, hiszen a másságunk okán teszik ezt – mondta. Álláspontja szerint jelenleg a többségi románság toleránsan nyugtázza a másságot, s így azt könnyebb megélni a mindennapokban.

- A politikai életben tapasztalt ellenálláson kívül egyre inkább differenciálódnak azok a léthelyzetek, amelyekben meg kell élni a kisebbségi létünket. Kolozsvár utóbbi 15-20 éve jó példa arra, hogyan alakul át, s jut el egy város arra a szintre, hogy a másságot a többségiek természetesnek vegyék– fogalmazott.

Horváth igazán komoly gondnak a nagyvárosi szórvány helyzetét, azaz a lakónegyedekben élő magyarok állapotát tartja.
- Ők csupán nagy szimbolikus események alkalmával „válnak magyarokká”. Vajon be tudjuk őket is vonni ebbe a másságba úgy, hogy ezt pozitívumként, s nem valamiféle közösségi nyomásként, görcsösen éljék meg? – tette fel a kérdést a szakember.

„Hétközben magyarok vagyunk, vasárnap örmények”

A vállalt identitás kérdéséről Bálint Júlia, az Armenia Örmény-Magyar Baráti Társaság elnöke is beszélt. Kifejtette: ő se nem örmény, se nem magyar, hanem örmény-magyar.

- Adott esetben az erdélyi örmények magyarabbak a magyarnál. Hétközben magyarok vagyunk, vasárnap pedig örmények – mondta.

Veress Ilka mindehhez hozzátette: a romániai örmények vonatkozásában szimbolikus etnicitásról beszélhetünk, statisztikai értelemben ugyanis „láthatatlan csoportról” van szó, amely nem rendelkezik intézményhálózattal. A népszámláláskor legtöbben magyarnak vallják magukat, ezért legutóbb alig15 örmény személyt jegyeztek Kolozsváron. Románia vonatkozásában ez a szám 1500.
- Kettős identitásról beszélünk. Vannak székelyörmények, magyarörmények, örménymagyarok. Székelyföldön a románokkal szemben az örmények magyaroknak vagy székelyeknek vallják magukat, a régión belül pedig örményeknek – mondta a szociológus.

Schwartz Róbert, a kolozsvári zsidó hitközség elnöke a hármas, vagy akár többes identitás létezéséről beszélt.

- Romániában élünk, erdélyiek vagyunk, én magyar anyanyelvű vagyok, bár soknak közülünk román az anyanyelve. Nemzetiség szempontjából zsidók vagyunk. Itt ismét felmerül a kérdés, hogy a zsidóság nemzetiség vagy vallás – közölte.

Arról számolt be, hogy Kolozsváron körülbelül 400 személy tagja a zsidó hitközségnek, ezek közül 190 zsidó vagy zsidó származású. Tapasztalata szerint a kolozsvári zsidóságon belül érezhető egy bizonyos feszültség a magyar és a román anyanyelvűek között.
- Tíz évvel ezelőtt, amikor elnökként először álltam ki a hitközség elé, két nyelven beszéltem. Ez bizonyos körökben megrökönyödést okozott – mondta Schwartz Róbert.

Oláh Emese: továbbra is megsértik jogainkat

Kolozsvár alpolgármestere elmondta: 1999-ben egy magyar többségű városból, Nagykárolyból érkezett Erdély fővárosába és nagyon meglepődött, amikor megszólították egy autóbuszon, mert magyarul beszélt.
- Kezdetben megszeppentem, de az ösztönös reakcióm az volt, hogy még hangosabban folytattam beszélgetést magyar nyelven. Örvendek annak, hogy már nem kell nap mint nap megküzdenünk jogainkért. Ma már természetes magyarul beszélni a közszállítási járműveken, a köztereken. Identitásunkat és az ezzel járó közigazgatási vonatkozásokat fokozatosan elfogadják a többségiek – jelentette ki a tisztségviselő.

Oláh Emese tapasztalata szerint a polgármester által folyamatosan hangoztatott európaiságnak, multikulturalitásnak, többnyelvűségnek csak az elmúlt években vannak látható jelei. Szerinte Emil Boc polgármesternél a magyar kisebbség irányába tett gesztusait a többségi közösség toleranciájának fejlődése bátorította.
- Elértük például azt, hogy magyar nyelvű szórólapokat nyomtassanak, a jegyautomaták magyarul is tudnak, a tömegközlekedési vállalat és a polgármesteri hivatal honlapján van magyar tartalom is. A többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése a civil szféra eredménye, ám az első fokon született bírósági ítélet megfellebbezéséről politikai tárgyalásoknak köszönhetően állt el a polgármester – mondta.

Szerinte továbbra is nemtörődömségből, oda nem figyelés miatt sértik meg sokszor identitásunkat, jogainkat. Példaként a Szent Mihály Napi Búcsút említette, amikor a városnapok rendezvényeinek kihangosítása miatt – az ígéretek ellenére – megzavarták a szertartást. Veszélyként ítélte meg, hogy a kisebbségi helyzet normalizálódása sok esetben oda vezet, hogy a kolozsvári magyarok közül egyesek a román politikai pártokra szavaznak át, elfelejtve, hogy honnan, milyen úton jutottunk ide.

Összegzésképpen Horváth István elmondta: Kolozsvár magyarsága sem egységes. Beszélhetünk afféle „hálózati magyarságról”, amelynek tagjai munkahelyi, baráti és egyéb intézményi kapcsolatokon keresztül egy külön magyar világban élnek. Ezeknek a személyeknek a román nyelvhasználata csupán a nyilvános szférában jelenik meg. Egy másik réteg viszont a nagy román cégeknél dolgozó magyarok csoportja– vonta le a következtetést a szociológus.

Kiss Olivér
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 15:29 | 31 Octombrie, 2019

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

Másként vagyunk mások, mint eddig − mit jelent ma kolozsvári kisebbségnek lenni?
A Kolozsvár Társaság beszélgetésén jártuk, ahol kiderült, hogy bár jelenleg elfogadottak Kolozsváron a kisebbségek, mégsem egyszerű kolozsvári kisebbségi identitással rendelkezni.

„Kisebbségi lét Kolozsváron. Helyzetkép és lehetőségek.”− ezzel a címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvár Társaság október 16-ra, szerdára. Az utóbbi 30 évben ugyanis a kisebbségi léthelyzet elmozdult – ahogy Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője, az esemény moderátora jelezte – „ma másként vagyunk mások, mint az utóbbi évtizedekben".

Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke és a rendezvény házigazdája előrebocsátotta, hogy a mai magyar kisebbségben még mindig felsoroljuk a saját, eddigi sérelmeinket, létezik egyféle „kisebbségi szadizmus”, pedig a mi „szerencsétlen helyzetünk, nem is annyira szerencsétlen, ha belegondolunk”. Természetesen, a helyzet nem egyértelműen felhőtlen, utalt a marosvásárhelyi egyetem körüli magyarellenes megnyilvánulásokra, vagy arra, ahogy Románia viszonyul a Minority SafePack-hez. De ha a kisebbségi léthelyzetet egy Auschwitz és Dél-Tirol tengelyen helyezzük el, akkor mi valahol a kettő között vagyunk. Hozzátette, hogy gyakran használatos ma is a közbeszédben a „kisebbségi túlérzékenység” szembeállítása a „többségi arroganciával”, de érdemes ezt a viszonyt megfordítva, illetve a másik szempontjából is megfontolni: arrogáns kisebbségek, és túlérzékeny többség? Kétségtelen, hogy ma más a kolozsvári kisebbségek helyzete, mint 15-20 évvel ezelőtt, a Funar-korszakban: ma a kisebbség „normális”, aktívan, szervesen részt vesz a város kulturális, gazdasági, közéleti vonatkozásaiban.

A rendezvény házigazdája elmondta, hogy a beszélgetésben nem a történelmi sérelmekre, az igazságtalanságokra szeretnék fektetni a hangsúlyt, hanem arra, hogy ma mi a helyzet a kisebbségi léttel Kolozsváron? Erről természetesen leginkább a kisebbségek képviselői tudnak véleményt mondani, így a beszélgetésben részt vett az örményeket képviselő Bálint Júlia, a magyarokat képviselő Oláh Emese, a zsidó közösség nevében jelen volt Schwartz Róbert, illetve jelen volt a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Veress Ilka.

Buchwald Péter hozzátette, hogy sajnos nem találtak a német kisebbség részéről senkit, aki vállalta volna a részvételt, és sajnos a roma kisebbségnek sincs olyan reprezentatív intézményes-kulturális képviselője, akit elhívhattak volna. Azt is tisztázta, hogy a többségi románokat azért nem hívták meg, mert bárkit hívnak, az valamilyen politikum, párt, ideológia képviselőjeként lenne jelen, és nem a román többségként. A politikai hatalom, a pártok pedig még mindig előszeretettel használják retorikájukban a magyar kisebbséget „ősellenségként”, akik veszélyeztetik a román nemzetet, és akiktől majd ők megvédik a többséget. És bár számtalan román politikus van, aki magánbeszélgetésekben, magánemberként teljesen normálisan tud kezelni egy kisebbségi helyzetet, a széles nyilvánosság előtt ezt mégsem vállalják fel, mert úgy könnyen „hazaárulók” lehetnek.

A beszélgetés moderátora, Horváth István megerősítette, hogy a mai kisebbségek léthelyzete más, így természetesen másféle logika szerint artikulálódik a kisebbségi identitás is, másként jelenik meg a másság. Mi több, erőteljes regionális eltérések vannak, hiszen más egy székelyföldi magyarságtudat, más egy marosvásárhelyi, ahol versenyhelyzetben vannak a többségi nemzetiséggel, és megint más például a kolozsvári, magyar ajkú kisebbség identitása, ugyanis ott nincs verseny. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője szerint az is jó kérdés, hogy az identitástudat szempontjából most jobb vagy rosszabb a helyzet: ugyanis a Funar-korszakban egyértelműbb volt magyarnak lenni, hiszen az egy kontrasztos helyzet volt, ahol a „magyarság” a román viszonylatban egy jelölt kategória volt. Ezzel szemben ma – bár még mindig vannak jelölt helyek (Bulgakov, Apáczai Líceum, stb − magyar helyek) − inkább csak román nyelvűséggel, de nem egy vad nacionalizmussal találkozunk a kolozsvári közszférában. Ebből kiindulva a szociológus szakértő szerint érdemes lenne differenciált látképet megalkotni. Ugyanis a kolozsvári magyar kisebbség egyrészt hálózatosan (intézmények, folyóiratok, könyvkiadványok, rendezvények) egy jelölt-rendszert épített ki, amely gyakorlatilag egy párhuzamos társadalmat hozott létre: azaz vannak magyarok, akik úgy élnek Kolozsváron magyarul, hogy csak felületesen érintkeznek a többséggel, mert képesek egy saját magyar társadalomban élni. Elmondta, hogy ezt a helyzetet a román többség toleránsan kezeli, egyféle egzotikumnak tekinti: Mi magyarok vagyunk, mi mások vagyunk! − „Jó, akkor mások vagytok, nincs azzal semmi baj” − válaszolja a többség. Így a kisebbségi identitások számára újfajta kihívások adódnak: mit jelent kisebbségnek lenni olyan helyzetben, ahol nincs strukturális, szisztematikus elnyomás, megbélyegzés? Ha szabad magyarnak lenni, akkor mit jelent a magyarság? De ugyancsak kihívást jelent, hogy mit jelent a nagyvárosi etnicitás? Ugyanis a nagyvárosi létben az identitásképző elemet sokkal inkább a fogyasztási helyzet határozza meg: a vásárlás, a trendkövetés, a hobbi, a társasági élet, a munkahelyek, stb. Továbbá érdemes megemlíteni a nagyvárosi szórványt is: mit ad a magyarság egy monostori magyar családnak, akik távol vannak a kulturális-intézményes hálózattól?

Bálint Júlia, az Arménia Örménymagyar Baráti Társaság képviselője elmondta, hogy léteznek „magyar örmények” és „örmény magyarok”, ők az utóbbiakat képviselik, mely identitástudatban erőteljesebb a magyar vonatkozás. Felszólalásában részleteket olvasott fel a Székelyhon Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsekkel, romániai katolikus örmény apostoli kormányzóval készített interjújából (újraközölte a Krónika), és azt néhány helyen kritikus észrevételekkel kommentálta. Például, hogy Kolozsváron korábban, már 1990-ben bejegyeztek egy örmény-magyar érdekvédelmi szervezetet, az övékét. Kitért arra is, hogy 2001-ben az 1700 éves keresztény örmény állam fennállása alkalmából egy háromnapos konferenciát szerveztek, amelynek következményeként megfogalmazódott bennük az a feladat, hogy az erdélyi örmény-magyar történelmi múltat el kell sajátítani. Leginkább azért, mert az erdélyi magyar-örmény közösség hajlik arra, hogy belépjen a Romániai Örmények Szövetségébe, amely az örmény kisebbség hivatalos érdekképviseleti szervezete, ahol domináns a román nyelv. A jövőre vonatkozóan „semmi jót nem lát”, ami a kolozsvári örmény-magyar kisebbséget illeti. Veress Ilka mindezt kiegészítette azzal, hogy a kisebbségeknél gyakori a szimbolikus etnicitás, amikor a kisebbségi léthelyzet már csak kulturális-, vallási- vagy szimbolikusvonatkozásokban jut érvényre, de nem hatja át a mindennapi életet. A kutató szerint ebben a helyzetben a releváns kérdések az iránykeresésre, a jövőre vonatkoznak. Álláspontja szerint, bár az örmények ismertek, kutatottak, ám például a kolozsvári örmények esetében hiányzik egy jól kiépült és működő intézményi struktúra. Ezt tetőzi az a probléma, hogy statisztikailag láthatatlan csoportot képeznek, ugyanis népszámlálásnál magyarnak vallják magukat, illetve mindössze 15-ön vannak. Elmondta, hogy Románia vonatkozásában összesen 1000-1500 örmény van, akik jellegzetesen kettős identitásúak: székely-örmények, magyar-örmények, örmény-magyarok, stb. Azt is megemlítette, hogy az identitás-mozzanatok helyzetfüggőek: egy románnal szemben magyarok, de egy magyarral szemben örmények. Itt utaltak a Káli Kinga által megfogalmazott pozicionális identitás fogalmára, ami szerint a gyergyószentmiklósi örmények „hétköznap magyarok, vasárnap örmények”. Már csak ennyiből kiindulva is megállapítható Veress Ilka szerint, hogy ma nem alkotnak egységes kultúrát a kisebbségek, például az örmények kapcsán különböző csoportok, érdekek működnek Erdélyben, Dobrudzsában vagy a Regátban.

Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke megszólalásában előrebocsátotta, hogy nem fog kitérni a kolozsvári zsidóság történetére, hiszen arról számos könyvkiadványt jelentettek meg, ő most inkább a jelenre koncentrál. Meglátása szerint ma már a „kettős identitás” fogalma sem elegendő leírni a sajátosan sokszínű kisebbségi identitásokat, ugyanis már „hármas identitásokról” vagy „többes identitásokról” kellene beszélni. Mivelhogy vannak román és magyar anyanyelvűek, akik zsidók, de van akinek a zsidóság vallási hovatartozást jelent, míg vannak, akiknek nemzetit. Például a kolozsvári zsidóság egy román nyelvű környezetben él, akiknek jelentős részük a magyar kultúrában mozog otthonosan. Ezért szerinte mindig érdemes figyelembe venni, hogy melyik identitásképző elem milyen arányban van jelen, milyen kontextusban és környezetben éppen mi válik fontossá, illetve a kisebbségi létállapotnak éppen milyen a társadalmi beágyazottsága. Szemléltetésként a többes identitásra elmondta, hogy a kolozsvári zsidó hitközösségnek 400 tagja van, amelyből 190 tag anyai ágon zsidó, míg 20-25 személynek semmi köze a zsidó valláshoz/nemzetiséghez, hanem egyszerűen szimpatizánsok, illetve kulturális érdeklődés miatt csatlakoztak, a többség pedig zsidó rokonsággal rendelkező tag. Ehhez hozzáadódik, hogy vannak, akiknek az anyanyelvük magyar, s vannak, akiknek román. Tehát a mai kisebbségi léthelyzetet nagyon nehéz megragadni egyetlen – vagy akár kettős – identitásban. Hiszen a zsidó közösség egyaránt nyitott a magyar kisebbség, az örmény kisebbség, de a szélesebb románság felé is. Oláh Emese magyar alpolgármesterként megerősítette, hogy Kolozsváron a Funar-korszakhoz képest erőteljesen elmozdult a kisebbségek léthelyzete: ma már nem jellemző az a kényszeres identitásvédő magatartás, ami akkor szükséges volt. Álláspontja szerint az új helyzet örvendetes, jó, hiszen egy lassú, fokozatos elfogadásnak lehetünk a tanúi. Szerinte az az álláspont sem állja meg a helyét, hogy ha nem kérjük a jogainkat, akkor nem adják meg: hiszen Kolozsvár ma már egy korszerű, 21. századi város, ahol egyre inkább a normalitás a meghatározó trend. Megemlítette, hogy ez kapcsolódik Emil Boc folyamatos „multikulturalizmus” emlegetéséhez, ami valójában csak az utóbbi időkben kezd megjelenni, láthatóvá válni. Véleménye szerint nem a polgármester változott ebbe az irányba, hanem a város, a többségi lakosság, a polgármester ezt csak leköveti, válaszol rá. Hiszen a funari idők felől nézve elképzelhetetlen, hogy a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak legyen magyar nyelvű honlapja, vagy a parkoló- és buszjegy automaták elérhetőek legyenek magyar nyelven is, illetve, hogy a hivatal magyar nyelvű szórólapokat is kiadjon, vagy hogy a Kolozsvári Magyar Napok mellett a Kolozsvári Városnapoknak is legyen magyar nyelvű programfüzete. Álláspontja szerint ma, 2019-ben nem kell nap mint nap harcolni az identitásért, és a román többségű lakosság is egyre elfogadóbb, támogatóbb magatartást vesz fel. Megemlítette a többnyelvű tábla kihelyezését, amit bár peren keresztül, jogi úton harcoltak ki – és az alpolgármester itt köszönetét fejezte ki az ötletgazdáknak és a pereskedőknek –, de a többségi lakosság elfogadta azt, pedig a kolozsvári magyar lakosság nem éri el a törvény által előírt népességarányt. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy most már ne lennének pontszerű magyarellenes megnyilvánulások, identitás-sértések, támadások, problémák, utalt Oláh Emese a Kolozsvári Városnapokon dübörgő zenére, ami megzavarta a Szent Mihály-templomben tartott szentmisét. Az alpolgármester szerint viszont ez a normálisabb helyzet azzal a veszéllyel jár, hogy több magyar embernek már nem éri el az ingerküszöbét a megvalósított eredmény, egyféle adott normalitásként kezelik, és emiatt elkezdenek közeledni román politikai-ideológiai oldalak fele. Így szerinte az a kérdés, hogy ezeket a magyarokat mivel lehetne visszacsalogatni a magyar közösségbe. Horváth István szerint a jelenlegi kolozsvári kisebbségi helyzet megértéséhez nem szabad eltekinteni attól, hogy többféle logika mentén artikulálódnak az identitások. Ugyanis – mint korábban utalt rá – nem minden magyar vesz aktívan részt a párhuzamos-hálózatos magyar társadalomban, hiszen sokan vannak, akik a fogyasztói kultúra felől közelítenek a kérdéshez. Egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy vannak olyan emberek, akik nem egy magyar úszómestert szeretnének a gyereküknek, hanem a legjobb úszómestert, aki történetesen román – de őket ez már nem zavarja. A kutató szerint ez természetesen a politikai szintű artikulációkban is megjelenik. Számára ez a probléma nem úgy tevődik fel, hogy akkor ez most jó vagy rossz, hanem egy érdekes társadalomtudományi vonatkozás, ami tanulmányozásra érdemes. De emellett megjegyezte, hogy a magyar közösség számára is fontos lehet, hiszen ezek az emberek alkalmasok lehetnek egyféle áthidalási szerep játszására a többség és a többféle magyar kisebbségi kultúra között, nevezetesen a hálózatos, jelöltségi magyarok, a nagyvárosi szórvány-magyarok, illetve a fogyasztó magatartások mentén artikulálódó identitások között. Természetesen ezzel együtt fennáll az anyanyelvvesztés kockázata is. A beszélgetésben ezután pontszerű kérdések és válaszok következtek, illetve megnyitották a közönség felé is, egy interaktív válaszkereséssé formálva.

Fotók: Horváth László
    
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 21:45 | 31 Octombrie, 2019

Lásd a(z) "Transindex" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság díjazottjai »
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB