Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
2019. február 19. - Kolozsvári kertek fontosság:
2019. február 19-én, kedden 18 órakor a Kolozsvári kertek sorozat keretén belül „Hóstáti kertek tegnap és ma” címmel vetítettképes előadásra kerül sor. Meghívott előadók: Vigh Julianna, a Hóstáti Hagyományőrző Egyesület tagja, Dr. Feleki Károly, fotóművész, egyetemi tanár, Művészeti és Design Egyetem. Az esemény házigazdája és moderátora Dr. T. Veress Éva, ny. egyetemi docens, aki a hóstáti portáról tart előadást.
 
  
 
 
beirta: Horváth László - 18:39 | 16 Martie, 2019

Lásd a(z) "Az esemény fotói:" újságban megjelent cikket itt.
 

„Olyanok voltak, mint a vonalas füzet” – belestünk a kommunizmusban ledózerolt hóstáti kertekbe
Ahogy a hóstátiak kertészkedtek, nem kertészkedik úgy senki. Sajnálhatják is a kolozsváriak a város egykori kertjeit, ha meglennének, frissebb és finomabb biozöldség kerülhetne az asztalukra. Ritka fotókkal mutatjuk be a Hóstát letűnt világát.

„A hóstátiak nagyon elkényeztették a kolozsváriakat” – mondja Vigh Julianna, azon kevés hóstátiak egyike, akik mai napig a földből élnek meg és a kolozsvári piacokon értékesítik a megtermelt zöldséget. Ha valaki tapasztalatból tud beszélni a Hóstátról és a hóstáti emberekről, ő az. Nem is akárhogyan,
nála ízesebben mesélő, szórakoztatóbb előadót stand up comedy esteken is nehezen találni.

A Hóstát Hagyományőrző Társaság tagjaként kedden este harmadik alkalommal „lépett fel” a Kolozsvár Társaság székhelyén és mesélt a kincses város nagyra becsült, majd a kommunista panelláz által felszámolt magyar közösségéről, a hóstátiakról.

Hiába volt háromrészes az előadássorozat, a lényegre – a kertekre – a kedd esti befejező alkalmon sikerült rátérni. Nem is gondolnánk ugyanis, hogy a hóstáti kertek mennyire egyedülálló, jól megkomponált létesítmények voltak. Semmi nem volt véletlen és semmi nem ment veszendőbe.

Feleki Károly, Vigh Julianna és T. Veress Éva (jobb szélen) a Kolozsvár Társaságnál tartott előadáson. Fotó: Horváth László

„Azt, ahogy a hóstátiak termesztették a zöldséget, sehol máshol nem láttam” – vág bele a kerttörténelembe Vigh Julianna, aki kertészként és piaci árusként jártában-keltében máshol is körülnézett. De ilyennel nem találkozott. Akárcsak a kertekben segédkező napszámosok, akiknek, hiába dolgoztak előtte kertészetben, ki kell tanulniuk a hóstáti kertészkedés mikéntjét. A Hóstát Kolozsváron is elvont fogalomnak számít, az egykori zöldségeskertek
gyűrűként vették körbe a várost, és annak terjeszkedésével egyre kijjebb szorultak.

Míg a kezdetekben a Magyar utcát és a Hídelvét jelentette, később a Borháncs, Szopor, Írisz- és Bulgária-telep is annak minősült. Költözéskor a fő szempont a Malomárok és a Szamos közelsége volt, innen nyerték a kertek öntözéséhez szükséges vizet.

„A hóstátiak mindig is a piacra dolgoztak, abból éltek, abból jött a fizetés” – mondja Vigh Julianna, aki szerint a hóstátiak története elválaszthatatlan a kolozsvári piacok történetétől. És
nem is gondolnánk, hogy az idők folyamán hol mindenhol működött piac Kolozsváron.

Az 1890-es években a Főtéren volt a kirakodóvásár, ott árulták a zöldséget, állatokat, később kiszorult a Deák Ferenc utcára, ahol időszakosan tartották. De a nemzeti színház – jelenlegi román opera – megépülte előtt annak helyén kínálták megvételre portékájukat a hóstátiak, hogy aztán a Széchenyi térre költözzenek.

Az 1940-es években a Mihai Vitéz szobor és a mozi helyén működött a kolozsvári nagypiac, onnan a közeli Malomárok partjára költöztek az árusok, ahol kosárból árultak. Az 1970-es években a negyedekben is kiépültek a piacok, majd a Széchenyi tér háta mögött a jelenlegi nagypiac.


„Kellemes munkahely” – mondja Vigh Julianna, azzal a két szépséghibával, hogy nagyon kicsi és nagyon drága. „Egy méter asztal bérlése 200 euró havonta, mint egy lakásé” – közli, és ezen még az sem szépít, hogy télen a fűtés, nyáron a légkondi teszi kellemesebbé a vevőre való várakozást.

Az egykori kolozsvári nagypiacnak a nyomába sem ér, ma a viszonteladók mellett két-három hóstáti termelő kínálja itt portékáit. Bezzeg régen... Amikor az országban sehol máshol nem volt állandó piac, a hóstátiak két turnusban, délelőtt és délután is kipakolták a friss zöldséget, reggel 6-tól este 8-ig ott voltak, „elkényeztették a kolozsváriakat”.

Nem is akármilyen áruval, hiszen a hóstáti kertek biokertek voltak, táplálásukra kizárólag állati trágyát – ganét – használtak. Főszerepben a melegágyak voltak, melyek az évnek ebben az időszakában, saját szabvány szerint készültek. „Ezt csak a hóstátiak tudták.”

A melegágyról 3-4 rend növényt ültettek ki a kertbe, földekre. A kolozsvári kertészek egyedülálló módon a primőr zöldségeket is melegágyon termesztették, nem véletlenül volt annyira zsenge az áru. „Volt benne csiga is, de azt ki lehetett mosni” - meséli Vigh Julianna.

Szakmai fortélyokból akadt bőven, az uborkamagot nem a földbe, hanem gyeptéglába vetették, így a palánta nem sínylette meg az átültetést. De a paradicsom is sokkal egészségesebb volt a melegágyról, mintha fóliaházban növekedett volna, a melegágy takarásához ugyanis üveglapokat használtak.

„Még a melegágy emelője, az a kis rúd is a hagyomány szerint készült. És már gyerekként szépen megtanultuk, hogyan kell a növényeket egymás után ültetni” – emlékszik vissza a zöldségtermesztő.
Nem volt ez könnyű munka, a nap 24 órájából legalább 18-at elvitt.

A legnehezebb a palánták kiültetése volt, ami szintén szigorú szabályok szerint történt. „A kertbe nem ágyásokat tettek, hanem megvonalazták, mint a vonalas füzetet” – így tudták ugyanis öntözni, a bolgárkerék segítségével bevezették a vizet a vonalba. A vonalakat 70-80 centis távolságra húzták egymástól sorhúzóval, ez a férfiak feladata volt.

A növények szintén a régi rend szerint kerültek egymás mellé. Négy sor paradicsom után a jó szomszédság elve szerint az üres sorba zeller, káposzta, zöldpaszuly, mivel a paradicsom közelsége távol tartotta a csigákat. A kertben egy talpalatnyi hely sem veszett kárba, mind kihasználták, és amint kiszedtek egy növényt, ültették is helyébe a következőt. „Kegyetlen munka volt. A kertet nagyon kell szeretni, mert nagyon nehéz a gondozása. De
jót tesz a mozgás, a mezei aerobik, jól lehet tőle aludni

– viccelődött a többnyire idősebb értelmiségiekből álló hallgatósággal Vigh Julianna. – Soha nem tudtam megelőzni édesapámat, úgy ültetett, pedig 25 évvel fiatalabb voltam nálam.”

Az ültetés a mezőn volt igazán nagy munka, ide kerültek a téli növények, a krumpli, hagyma, káposzta, murok. Az otthon előkészített palántát kiszedték, 25 hordó vízzel kivitték a mezőre – ott már nem volt Malomárok, Szamos – és az előöntözéssel kezdődött az ültetés.
„Mindenki ott volt, fogtuk a gyermeket, kutyát, macskát és mentünk a mezőre.”

Az ültetés ugyanis közösségi munka volt, még ma is az. A káposztaültetés külön rituálé szerint történt. „Érdemes volna felvenni videóra. Nem volt könnyű, egy hektáron 40 ezer palántát kellett elültetni.”

„Kész aerobik volt, csak a zene hiányzott, ahelyett ott volt a traktor zúgása” – nevet Vigh Julianna. De a nehéz munka meghozta gyümölcsét, a hóstáti földekről került a kolozsvári piacokra a híres savanyú káposzta, amit ma is sokan keresnek. És amit csak termelői engedéllyel lehet árusítani.

Nemcsak a hóstáti kertek voltak egyediek, maga a porta is – erre már az est házigazdája, T. Veress Éva világított rá. A nyugalmazott egyetemi docens, biológus, maga is gyakorló kertész több cikket is írt a hóstáti kertekről az Erdélyi Gazda című lapba.

A telkek többnyire a Malomárokra vagy a Szamosra nyíltak – innen nyerték az öntözéshez szükséges vizet –, a sok esetben hóstáti jelvénnyel jelölt kiskapu, nagykapu után következett az udvar két oldalt a nagy- és kisházzal, előbbiben a tisztaszoba, utóbbiban a nyári konyha volt, majd jött a nyitott fészer, ahol szép rendben a piacozáshoz szükséges kellékeket, kosarakat tartották.

Az udvaron mindig volt kút, virágoskert – virágot szintén árultak a piacon –, ebben a dáliák, kardvirágok mellett egy-egy paradicsomtő is feltűnt – mint említettük, a lehető legkisebb helyet is hasznosították. „Én is kertész vagyok, de ezt nem tudom utánuk csinálni” – mondta a szakember.

„Mindenből a legszebbet, a legjobbat akarták biztosítani a kolozsváriaknak, náluk minden a zöldségért történik.”A hóstátiakat óriási munkabírás és hangyaszorgalom jellemzi, büszkék földműves mivoltukra – mindig a legtöbbek akarták kihozni a kertből –, és arra is, hogy városlakók. „Egészen különleges kis csoportját képezik az erdélyi magyarságnak.”

Annak köszönhetik megmaradásukat, hogy nagyon fogékonyak az újra. Túlélők, véli T. Veress Éva, mivel minden változást átvészeltek, még a legnagyobbat, a kommunista rombolást is. Utóbbiról Feleki Károly fotóművész, egyetemi tanár, a kolozsvári Művészeti és Formatervezői Egyetem oktatója mutatott drámai képeket.

A Kolozsvár Társaságnál bemutatott képanyag plakátja, egy hóstáti idős asszony munkáskeze. Fotó: Horváth László

A fotóművész Pilich László, Vetési László és Salamon Anikó társaságában 1979 és 1984 között dokumentálta a kolozsvári Édenkert eltűnését, a folyamatot, ahogy a hóstáti paradicsomtövek helyén tízemeletes panelházak nőnek. Az építkezés és a kertek művelése párhuzamosan zajlott. „Akinek még nem kellett elmenni, az dolgozott tovább” – emlékezett.

Feleki Károly nemcsak a képeket készítette titokban – hogy ne lássák, kisgéppel, a gyári műszak után, délutáni fényben dolgozott –, azok publikálása sem volt könnyű feladat. A cenzúra miatt többhónapos kihagyással csempészett be egyet-egyet a különböző lapokba, a teljes történetet csak az tudta összerakni, aki mindeniket látta.
Így is összegyűjtötték őket a nyomdákból.

A hóstátiak utolsó percig reménykedtek, árulkodnak a képek, például az, amelyen egy idős férfi a Pata utca épülő tömbházai árnyékában rakja fel a szekérről a szénát a csűr padlására. „Azt remélte, hogy megmenekül. Nem menekült meg.” A fotóművész olyan embert is fotózott, aki két hétre rá öngyilkos lett, és olyan gazda is akadt, akinek a régi után az újonnan vásárolt házát is ledózerolták.

„Azt sem hagyták, hogy beérjen a termés, hogy leszedhessék” – emlékszik Feleki Károly. A hóstáti telkek között – melyeket nem választott el egymástól kerítés – egyre-másra jelentek meg az építkezés terjeszkedését jelző keresztek. „A szüleim és a nagyapámék házát ugyanazon a héten bontották le – emlékszik Vigh Julianna. – Olyan szárnyasajtók voltak a szobák között, hogy
báltermet lehetett volna nyitni benne, mégis lebontották.”

A házakért, hatalmas telkekért egy Dacia árát kapták kárpótlásként, a hóstátiak egy része mégis új házat, új telket vásárolt és folytatta az őseitől tanult hagyományt, a kertészkedést. Ők azok, akikkel, bár kevesen maradtak, a mai napig találkozhatunk a kolozsvári piacokon. Becsüljük meg őket!

Cikkünket Feleki Károly fotóművész, egyetemi tanár 1979-1984 között készült, a kolozsvári Hóstát lerombolását dokumentáló fotóival illusztráltuk.
Pap Melinda
    
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 05:04 | 28 Iulie, 2019

Lásd a(z) "Főtér" újságban megjelent cikket itt.

2019. február 19. - Kolozsvári kertek
Fotók
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 09:18 | 28 Iulie, 2019

Lásd a(z) "Facebook" újságban megjelent cikket itt.

A kolozsvári hóstát: így számolták fel a magyargyűlölő román kommunisták
A Kárpát-medence városaiban sok helyen voltak hóstátok, azonban csupa nagybetűvel, a kincses város történetében szerepel a hóstát, mint a város kertészettel foglalkozó polgárainak identitása. A hóstát úgy vált a város szövetének a részévé, hogy tragédiáján - sokszor öngyilkosságokon - keresztül elmesélhető a város elrománosodásának a története.

A középkori Magyarország és Erdély több városában használták a hóstát elnevezést, a külső városrész, külváros értelemben. A szó a német hofstat kifejezésből ered, ami majort, parasztgazdaságot, egy farmszerű területet jelent. Ilyen területek vették körbe Kolozsvárt is, amelyen szabad magyar parasztok gazdálkodtak, ellátva élelemmel a város egészét. Kolozsvár mellett Gyulafehérváron és Kassán is volt hóstát, Egerben az ugyanilyen jellegű területeket hóstyának nevezték. A hóstát említése Zrínyi Miklós egyik versében is előfordul

„Az keresztény várak nem oly messze vannak;
Higgyed, Szigetvárban éh farkasok laknak,
Csaknem éjjel nappal ezt az mezőt járják,
Még az hóstádban is mieink nem laknak."
Forrás: Origo

A hóstát azonban Kolozsváron kelt saját életre, egy urbanisztikai és néprajzi fogalomból lett identitásjelző. A hóstát keletkezése a középkorra tehető, amikor a városfalon kívül megtelepedtek Erdély és Magyarország különböző részéről származó földműves csoportok. Jellemzően mezőgazdálkodással, állattenyésztéssel foglalkoztak.

A kolozsvári hóstát a tatárjárások alatt folyamatos támadásnak voltak kitéve, csak a XVIII. századtól erősödtek meg ezek a közösségek. Amikor véget értek a támadások, akkor létesül az első hóstáti fatemplom Kolozsváron, a mai protestáns teológiai intézet helyén. A hóstátok az évszázadok alatt további utánpótlást kaptak Szilágyság, Mezőség, Székelyföld és az Alföld különböző tájairól betelepült magyarokból. A hagyomány szerint Bocskai István hajdúinak egy részét is Kolozsvár külvárosába telepítette le, a hadi telepes népet tekintik sokan a hóstátiak ősének.

A hóstáti közösségek félkör alakban helyezkedtek el a város szélén, a Hídelvétől a Kétvízközön és a Kül-Magyar utcai külvároson át a mai Györgyfalvi negyedig. Ezeken a területeken felül, sok helyen voltak a város körül telkek, amik a hóstáti gazdaságokhoz tartoztak. A város legjobb termőföldjeire telepedtek le, a várfalon kívül, de közel a városhoz.

A XIX. század végéig külterjes mezőgazdálkodással foglalkoztak, a nagyobb hozamú belterjes gazdálkodásra az 1900-as évek elején tértek át. Ebben az időben Kolozsvárra telepedett bolgárkertészektől átvették a kertgazdálkodás módszereit is. A bolgárok az első balkáni háború után menekültek Kolozsvárra, idővel azonban visszatértek a hazájukba. Emléküket ma is őrzi a Bulgária telep neve. A hóstát volt Kolozsvár legfőbb élelmiszertermelője, a növekvő igényeket új módszerek bevezetésével szolgálták ki. A hóstátiak a mezőgazdaság minden fajtájával foglalkoztak, a földművelés mellett állattartással, illetve fuvarozással is. Mindent megtermeltek, amire a városnak szüksége volt, amit a piacon el tudtak adni. A XX. század elején a Széchenyi téri piac volt az a hely, ahol, a hóstáti portékák java eladásra került. A kereskedelem éppen úgy az életmódjukhoz tartozott, mint a kertészkedés. Kolozsváron közmondásos volt a becsületességük és a szorgalmuk. Mindig kicsit többet dolgoztak, mint a többi ember, mindig egy kicsit többjük volt, mint a többieknek.

Annak ellenére, hogy a hóstáti emberek városi polgárok voltak, utcáik falusias hangulatot keltettek. A kolozsvári hóstát zárt közösséget alkotott, sem beköltözni, sem benősülni nem volt könnyű a közösségbe. Ezt a zártságot mutatja be a Kolozsvári milliomos című regény egyik fejezete, amelyben a szász származású főhős engedélyt kellett kérjen arra, hogy Kolozsváron a hóstátiak közé költözhessen.

Sokáig a városon belüli hóstátok fiataljai is rivalizáltak egymással, egyik kerületből átudvarolni a másikba nem számított biztonságos dolognak.

A hóstátiak évtizedekkel a várfal lebontása előtt már a város polgárai lettek, szavazati joggal is rendelkeztek, tagjai voltak a centumpáternek is. Azonban a várfalak 1890-as lebontása a hóstátiakat közelebb hozta a belvároshoz. A Magyar utcai bástya, Közép utcai bástya lerombolása után egyszerre a városközpont közelébe kerültek a házaik. Kolozsvárt a jól szervezett, erős polgárság, jól működő közösség jellemezte, ennek lett tagja az úgynevezett földész társadalom. Az iparos céhekhez hasonlóan a „földészek" is szerveződtek, polgári önérzetük volt. Két dalárdát működtettek, Kalandos társaság néven saját temetkezési szervezetet alakítottak. A hóstátiak jelvénye a búzakalászokat tartó kéz. Ennek eredetére nincs adat, viszont annyi bizonyos, hogy 1647-óta ezzel jelöli magát a közösség.

A Házsongárdi temető számos sírkövén fellelhető ez a címer, vallásos jelentése is van, de főként az egykori gazdák foglalkozására utalt. Jellemzően kálvinista vallásúak, a kolozsvári „kétágú" református templom és a hídelvei református templom egyaránt a hóstáti hívekkel telt meg vasárnaponként.

A hóstátot kiterjedt családok alkották, jellemző családnevek árulkodnak arról, hogy ki hóstáti. A Hatházi, Szalma, Füzi, Kilin, Tárkányi, Zágoni-Szabó, Diószegi neveket viselő kolozsváriak mind hóstáti eredetűek.

A hóstáti népviselet a szilágyságit, illetve a tárkányiak népviseletét vette alapul. Úgy lehet mondani, hogy a régi Magyarország tájairól Kolozsvár mellett letelepedő magyarok, a hozott viseleteikből alkottak meg egy stilizált magyar népviseletet, saját maguknak kreálták. De a hétköznapokban és a templomba alapvetően svábos öltözetben, úgynevezett „bürgerben" jártak: fekete ruha, csizma, pörge kalap. A jellemző öltözetüktől a 60-70-es években váltak meg, amikor a földjeiket elvették.

A II. bécsi döntés után, amikor Kolozsváron és Észak-Erdélyben újra magyar világ lett, divatba jött, hogy iparosnak tanuljanak a fiatalok, sok hóstáti legény is iparos akart lenni. A kertészettől azonban nem távolodtak el egy percre sem, igazából az életük volt a földmunka. A rendes munkaidő után a kertjükbe mentek dolgozni, hogy a valódi mesterségüknek éljenek.

A két világháború között a trianoni döntéssel jelentősen nem változott az életmódjuk, a város nem vesztett magyar jellegéből, az impériumváltás után a viszonyok jórészt ugyanazok maradtak, csak a románok parancsoltak. Trianon után nem vették el a földjeiket, sokkal kisebb területekkel rendelkeztek, mint ami az akkori magyarellenes törvényekben szerepelt. Az impériumváltás után a nagyobb földbirtokosokat, nemeseket és az egyházakat büntették. A hóstáti legendárium csupán azt említi, hogy amikor a 20-as évek elején építeni kezdték a Hunyadi téri (akkoriban Stefan cel mare, ma Avram Iancu tér) román templomot, akkor a hóstáti fuvarosokat különböző jogcímekkel megbüntették, hogy közmunkára kényszerítsék őket a katedrális megépítésénél.

A kolozsvári hóstát felszámolása a kommunisták hatalomra kerülésével kezdődött. Az első igazi veszteségeket 1949-62 között szenvedték el, amikor megszüntették a magántulajdont, a földeket a mezőgazdasági kollektívákba kényszerítették. A hóstátiak kuláknak számítottak, a kommunisták gyűlölt ellenségként tekintettek rájuk. Az, hogy ezek az emberek erőteljesen magyarok és kálvinisták voltak, csak súlyosbította a bűnüket a román kommunisták szemében. Kisemmizésükkel azonnal mondhatni két legyet ütöttek egy csapásra: egy kompakt magyar tömböt szüntettek meg, ezzel párhuzamosan helyet csináltak a regáti beköltözőknek. Kolozsvár Erdély fővárosa volt hosszú időn át, a románok azt szerették volna, ha román fővárossá válna, ennek pedig egyik akadályát a hóstátiak jelentették. Szinte a teljes föld- és állat-, illetve eszközállományuk állami tulajdonba került. Az elején némi háztájit meghagytak, később azonban az utolsó talpalatnyi földet is elvették. Az Egyesülés TSZ és Testvériség TSZ jórészt hóstáti gazdák földjeiből állott. Az, hogy a kitelepítést vagy az elhurcolást többnyire megúszták, annak volt köszönhető, hogy a hóstátiak nélkül a város tisztességes munkáskezek nélkül maradt volna.

Az 1960-as évek végén megkezdődött Kolozsvár kommunista szellemű és román érdekű átépítése. A város köré panellakásokat és gyárakat építettek, először a hóstátiak földjeire, egy idő után azonban azok a kertvárosok is sorra kerültek, ahol a hóstátiak éltek. Teljes negyedeket, kertvárosokat szűntettek meg, pontosabban teljesen átalakították. A polgári jellegű, „giblis" házakat lebontották, helyettük lakótelepeket építettek. Olyan minőségű panelházakat húztak fel rohamléptékben, amelyek a szocialista táboron belül is közmondásosan élhetetlenek voltak. Kellett a hely a betelepített román munkásoknak. A betelepítés az etnikai elvek maximális figyelembevétele mellett zajlott. Az új, hatalmas lakónegyedekbe tízezrével költöztették be a románokat. A mostani Marasti negyedbe felépített tömbházakba főleg Beszterce megyei románokat, a Monostorra Moldvából és Vrancea megyéből hoztak új lakókat. A nagy romániai földrengés újabb ürügyet adott arra, hogy tömegeket telepítsenek a városba, jellemzően a hóstátiak földjére. Sok betelepített román ingyen kapott házat, hogy végre román többségű legyen Kolozsvár.

A hóstátiak földjeit egyszerűen elkobozták, házukat kisajátítás címszóval elvették. Kártalanításként a többség az egykori kertjükben épült valamelyik tömbházban kapott lakást. Egy 8. emeleti kétszobás panellakás azonban kevéske kárpótlásnak számított azok számára, akik saját földjükön, saját házukban élhettek generációkon keresztül. A hóstátiak el sem tudták képzelni, hogy ez megtörténhet, az ő világképükben ez elképzelhetetlen volt. Sok idősebb gazda a sokadik felszólításra sem költözött ki a házából, nem értették, hogy hogyan lehetséges, hogy valakitől egyszerűen elveszik a házát és a földjét, amiért generációkon keresztül megdolgoztak. Egy Szalma Ferenc nevű gazdával történt meg, hogy reggel a családjával elindult a maradék, távolabb fekvő földjére dolgozni, mire hazatért, a holmija ki volt téve a lebontott háza elé. Az öreg hóstáti egy újabb házat épített magának, egy kisebb telken, azonban szerencsétlenségére az a ház is éppen útjába került a város szocialista fejlesztésének. Ez azonban nem egyedi példa volt, tucatjával történtek hasonló esetek. A hóstát lerombolásával, a földjük, házuk elkobzásával Kolozsvár leggazdagabb, legszervezettebb közösségét számolták fel. Ez a folyamat a 80-as évek végére fejeződött be. A 80-as évekre csődbe került a szocialista tervgazdálkodás, nem épült több gyár és panellakás, így maradt meg a hóstát egy kisebb része, jórészt a Bulgária telepen. A hóstátiak egy része városperemi körzetekben húzódtak meg‚ ahol kisebb kertet tudtak bérelni.

A földjüktől megfosztott hóstátiak számára az új megélhetés keresése is gondot okozott. Mivel zárt közösségeket alkottak, illetve a kommunizmus előtt a saját uraik voltak, legtöbben a román nyelvvel is nehezen boldogultak. A románokkal legfeljebb a piacon érintkeztek. A sors sajátossága, hogy hóstátiak százai kényszerültek olyan munkahelyre, amit korábban mélységesen lenéztek. A hóstátiak számára a nyolcórás munkanap nem számított igazi munkának, földészként, kertészként az egész napjukat kitette a munkájuk. A kommunizmus időszakában sokan kényszerültek műhelyekbe, gyárakba dolgozni, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak.

A hóstát lerombolása román hatalmi szempontból logikus cselekedet. A város 90 százalékban magyar tulajdonban volt a kommunisták hatalomra kerüléséig. Földek, épületek, minden nagy értékű ingatlan a magyaroké volt. Trianon után az egyházakkal és a nagybirtokosokkal bántak el, a kommunizmus elvégezte a maradék teendőt, ami addig nem volt lehetséges.

A kolozsváriak aggodalommal figyelték a hóstát felszámolását, tenni ellene azonban nem lehetett, az ítéletet Bukarestben hozták, a kolozsvári elvtársak javaslatára. Pillich László, Szabó T. Attila, Vetési László már a bontás alatt kutatta a hóstát történetét. Pillich László újságíróként foglalkozott a hóstátiakkal, munkája során őt is figyelte az akkori állambiztonság. Feleki Károly fényképein keresztül örökítette meg a hóstát lebontását.

A szétzilált, megtizedelt közösségnek a rendszerváltás utáni visszaszolgáltatás sem segített. A visszaszolgáltatás során maximum 10 hektár földet adtak vissza magántulajdonba. Sokan nem tudták visszaigényelni a jogos földjeiket, azokra a telkekre, amelyeket beépítettek, nem is lehetett visszaszolgáltatási igényt benyújtani. A múltat nem lehetett visszacsinálni, a hagyományos életmód már nem tért vissza, nagyon kevesen kezdtek újra gazdálkodni. A Vigh család azon kevesek közé tartozik, akik a visszaszolgáltatás után újrakezdtek mindent. Mérnöki diplomával is visszatértek a gazdálkodáshoz. Régebben a napi piac egyet jelentett a hóstáttal, ma egyetlen hóstáti asszony árul a piacon, a mérnök végzettségű Vigh néni.

A visszaszolgáltatásnál ügyeltek arra, hogy lehetőleg elhúzzák az ügymenetet. A határok megnyitásával sok hóstáti költözött Magyarországra, ezeknek az embereknek egy jelentős része semmilyen kárpótlásban nem részesült. Arra is számítottak, hogy az öregedő közösség egyre fogyatkozik, nem lesz, akinek visszaadják a tulajdonát. A hóstátiak is hibáztak akkor, amikor a visszaszolgáltatás után földjeik javarészét eladták a románoknak.

A 2000-es években felépített Buna Ziua negyed teljesen hóstáti földekre épült. A lakónegyed nevének érdekessége, hogy a negyednek a hóstátiak adtak román nevet: Buna Ziuá, ami azt jelenti románul, hogy jó napot. Tudniillik, amikor a földjeiken dolgoztak, a Feleki-tetőn túl lakó románok a városba vezető úton mellettük haladtak el, tejet hoztak a városba eladni. A hóstátiak úgy azonosították azt a területet, hogy a hely, ahol folyton azt mondják a románok, hogy bunözuá. Ez volt az egyetlen román határneve Kolozsvárnak, ezt is magyaroknak köszönhetik.

A hóstátiak létszámáról nincs megbízható adat, vannak, akik hatezer főre teszik a létszámukat, illetve egyes számítások szerint a közösség fénykorában, a XX. század legelején, megközelítőleg 483 hóstáti család élt Kolozsváron‚ ami nagyjából 2000 főt jelenthetett. Ez a szám akkoriban nem volt csekély, tekintve, hogy Kolozsvár egy 50-60 ezres város volt, amíg több százezer románt be nem telepítettek a városba.

Ma már elenyésző a hóstátiak száma Kolozsváron, napjainkban talán több hóstáti él Magyarországon szétszórva, mint eredeti lakhelyén. Tragédiájukat a hajlíthatatlanságuk súlyosbította, a kisemmizésük után a hóstáti férfiak tucatjai lettek öngyilkosok. A hóstát javarésze ma a Házsongárdi temetőben nyugszik, a földben, amit az életüknél is jobban szerettek.

Szalma György
   
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 00:10 | 12 Noiembrie, 2019

Lásd a(z) "Origo" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság díjazottjai »
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB