Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
2019. február 19. - Kolozsvári kertek fontosság:
2019. február 19-én, kedden 18 órakor a Kolozsvári kertek sorozat keretén belül „Hóstáti kertek tegnap és ma” címmel vetítettképes előadásra kerül sor. Meghívott előadók: Vigh Julianna, a Hóstáti Hagyományőrző Egyesület tagja, Dr. Feleki Károly, fotóművész, egyetemi tanár, Művészeti és Design Egyetem. Az esemény házigazdája és moderátora Dr. T. Veress Éva, ny. egyetemi docens, aki a hóstáti portáról tart előadást.
 
  
 
 
beirta: Horváth László - 18:39 | 16 Martie, 2019

Lásd a(z) "Az esemény fotói:" újságban megjelent cikket itt.
 

„Olyanok voltak, mint a vonalas füzet” – belestünk a kommunizmusban ledózerolt hóstáti kertekbe
Ahogy a hóstátiak kertészkedtek, nem kertészkedik úgy senki. Sajnálhatják is a kolozsváriak a város egykori kertjeit, ha meglennének, frissebb és finomabb biozöldség kerülhetne az asztalukra. Ritka fotókkal mutatjuk be a Hóstát letűnt világát.

„A hóstátiak nagyon elkényeztették a kolozsváriakat” – mondja Vigh Julianna, azon kevés hóstátiak egyike, akik mai napig a földből élnek meg és a kolozsvári piacokon értékesítik a megtermelt zöldséget. Ha valaki tapasztalatból tud beszélni a Hóstátról és a hóstáti emberekről, ő az. Nem is akárhogyan,
nála ízesebben mesélő, szórakoztatóbb előadót stand up comedy esteken is nehezen találni.

A Hóstát Hagyományőrző Társaság tagjaként kedden este harmadik alkalommal „lépett fel” a Kolozsvár Társaság székhelyén és mesélt a kincses város nagyra becsült, majd a kommunista panelláz által felszámolt magyar közösségéről, a hóstátiakról.

Hiába volt háromrészes az előadássorozat, a lényegre – a kertekre – a kedd esti befejező alkalmon sikerült rátérni. Nem is gondolnánk ugyanis, hogy a hóstáti kertek mennyire egyedülálló, jól megkomponált létesítmények voltak. Semmi nem volt véletlen és semmi nem ment veszendőbe.

Feleki Károly, Vigh Julianna és T. Veress Éva (jobb szélen) a Kolozsvár Társaságnál tartott előadáson. Fotó: Horváth László

„Azt, ahogy a hóstátiak termesztették a zöldséget, sehol máshol nem láttam” – vág bele a kerttörténelembe Vigh Julianna, aki kertészként és piaci árusként jártában-keltében máshol is körülnézett. De ilyennel nem találkozott. Akárcsak a kertekben segédkező napszámosok, akiknek, hiába dolgoztak előtte kertészetben, ki kell tanulniuk a hóstáti kertészkedés mikéntjét. A Hóstát Kolozsváron is elvont fogalomnak számít, az egykori zöldségeskertek
gyűrűként vették körbe a várost, és annak terjeszkedésével egyre kijjebb szorultak.

Míg a kezdetekben a Magyar utcát és a Hídelvét jelentette, később a Borháncs, Szopor, Írisz- és Bulgária-telep is annak minősült. Költözéskor a fő szempont a Malomárok és a Szamos közelsége volt, innen nyerték a kertek öntözéséhez szükséges vizet.

„A hóstátiak mindig is a piacra dolgoztak, abból éltek, abból jött a fizetés” – mondja Vigh Julianna, aki szerint a hóstátiak története elválaszthatatlan a kolozsvári piacok történetétől. És
nem is gondolnánk, hogy az idők folyamán hol mindenhol működött piac Kolozsváron.

Az 1890-es években a Főtéren volt a kirakodóvásár, ott árulták a zöldséget, állatokat, később kiszorult a Deák Ferenc utcára, ahol időszakosan tartották. De a nemzeti színház – jelenlegi román opera – megépülte előtt annak helyén kínálták megvételre portékájukat a hóstátiak, hogy aztán a Széchenyi térre költözzenek.

Az 1940-es években a Mihai Vitéz szobor és a mozi helyén működött a kolozsvári nagypiac, onnan a közeli Malomárok partjára költöztek az árusok, ahol kosárból árultak. Az 1970-es években a negyedekben is kiépültek a piacok, majd a Széchenyi tér háta mögött a jelenlegi nagypiac.


„Kellemes munkahely” – mondja Vigh Julianna, azzal a két szépséghibával, hogy nagyon kicsi és nagyon drága. „Egy méter asztal bérlése 200 euró havonta, mint egy lakásé” – közli, és ezen még az sem szépít, hogy télen a fűtés, nyáron a légkondi teszi kellemesebbé a vevőre való várakozást.

Az egykori kolozsvári nagypiacnak a nyomába sem ér, ma a viszonteladók mellett két-három hóstáti termelő kínálja itt portékáit. Bezzeg régen... Amikor az országban sehol máshol nem volt állandó piac, a hóstátiak két turnusban, délelőtt és délután is kipakolták a friss zöldséget, reggel 6-tól este 8-ig ott voltak, „elkényeztették a kolozsváriakat”.

Nem is akármilyen áruval, hiszen a hóstáti kertek biokertek voltak, táplálásukra kizárólag állati trágyát – ganét – használtak. Főszerepben a melegágyak voltak, melyek az évnek ebben az időszakában, saját szabvány szerint készültek. „Ezt csak a hóstátiak tudták.”

A melegágyról 3-4 rend növényt ültettek ki a kertbe, földekre. A kolozsvári kertészek egyedülálló módon a primőr zöldségeket is melegágyon termesztették, nem véletlenül volt annyira zsenge az áru. „Volt benne csiga is, de azt ki lehetett mosni” - meséli Vigh Julianna.

Szakmai fortélyokból akadt bőven, az uborkamagot nem a földbe, hanem gyeptéglába vetették, így a palánta nem sínylette meg az átültetést. De a paradicsom is sokkal egészségesebb volt a melegágyról, mintha fóliaházban növekedett volna, a melegágy takarásához ugyanis üveglapokat használtak.

„Még a melegágy emelője, az a kis rúd is a hagyomány szerint készült. És már gyerekként szépen megtanultuk, hogyan kell a növényeket egymás után ültetni” – emlékszik vissza a zöldségtermesztő.
Nem volt ez könnyű munka, a nap 24 órájából legalább 18-at elvitt.

A legnehezebb a palánták kiültetése volt, ami szintén szigorú szabályok szerint történt. „A kertbe nem ágyásokat tettek, hanem megvonalazták, mint a vonalas füzetet” – így tudták ugyanis öntözni, a bolgárkerék segítségével bevezették a vizet a vonalba. A vonalakat 70-80 centis távolságra húzták egymástól sorhúzóval, ez a férfiak feladata volt.

A növények szintén a régi rend szerint kerültek egymás mellé. Négy sor paradicsom után a jó szomszédság elve szerint az üres sorba zeller, káposzta, zöldpaszuly, mivel a paradicsom közelsége távol tartotta a csigákat. A kertben egy talpalatnyi hely sem veszett kárba, mind kihasználták, és amint kiszedtek egy növényt, ültették is helyébe a következőt. „Kegyetlen munka volt. A kertet nagyon kell szeretni, mert nagyon nehéz a gondozása. De
jót tesz a mozgás, a mezei aerobik, jól lehet tőle aludni

– viccelődött a többnyire idősebb értelmiségiekből álló hallgatósággal Vigh Julianna. – Soha nem tudtam megelőzni édesapámat, úgy ültetett, pedig 25 évvel fiatalabb voltam nálam.”

Az ültetés a mezőn volt igazán nagy munka, ide kerültek a téli növények, a krumpli, hagyma, káposzta, murok. Az otthon előkészített palántát kiszedték, 25 hordó vízzel kivitték a mezőre – ott már nem volt Malomárok, Szamos – és az előöntözéssel kezdődött az ültetés.
„Mindenki ott volt, fogtuk a gyermeket, kutyát, macskát és mentünk a mezőre.”

Az ültetés ugyanis közösségi munka volt, még ma is az. A káposztaültetés külön rituálé szerint történt. „Érdemes volna felvenni videóra. Nem volt könnyű, egy hektáron 40 ezer palántát kellett elültetni.”

„Kész aerobik volt, csak a zene hiányzott, ahelyett ott volt a traktor zúgása” – nevet Vigh Julianna. De a nehéz munka meghozta gyümölcsét, a hóstáti földekről került a kolozsvári piacokra a híres savanyú káposzta, amit ma is sokan keresnek. És amit csak termelői engedéllyel lehet árusítani.

Nemcsak a hóstáti kertek voltak egyediek, maga a porta is – erre már az est házigazdája, T. Veress Éva világított rá. A nyugalmazott egyetemi docens, biológus, maga is gyakorló kertész több cikket is írt a hóstáti kertekről az Erdélyi Gazda című lapba.

A telkek többnyire a Malomárokra vagy a Szamosra nyíltak – innen nyerték az öntözéshez szükséges vizet –, a sok esetben hóstáti jelvénnyel jelölt kiskapu, nagykapu után következett az udvar két oldalt a nagy- és kisházzal, előbbiben a tisztaszoba, utóbbiban a nyári konyha volt, majd jött a nyitott fészer, ahol szép rendben a piacozáshoz szükséges kellékeket, kosarakat tartották.

Az udvaron mindig volt kút, virágoskert – virágot szintén árultak a piacon –, ebben a dáliák, kardvirágok mellett egy-egy paradicsomtő is feltűnt – mint említettük, a lehető legkisebb helyet is hasznosították. „Én is kertész vagyok, de ezt nem tudom utánuk csinálni” – mondta a szakember.

„Mindenből a legszebbet, a legjobbat akarták biztosítani a kolozsváriaknak, náluk minden a zöldségért történik.”A hóstátiakat óriási munkabírás és hangyaszorgalom jellemzi, büszkék földműves mivoltukra – mindig a legtöbbek akarták kihozni a kertből –, és arra is, hogy városlakók. „Egészen különleges kis csoportját képezik az erdélyi magyarságnak.”

Annak köszönhetik megmaradásukat, hogy nagyon fogékonyak az újra. Túlélők, véli T. Veress Éva, mivel minden változást átvészeltek, még a legnagyobbat, a kommunista rombolást is. Utóbbiról Feleki Károly fotóművész, egyetemi tanár, a kolozsvári Művészeti és Formatervezői Egyetem oktatója mutatott drámai képeket.

A Kolozsvár Társaságnál bemutatott képanyag plakátja, egy hóstáti idős asszony munkáskeze. Fotó: Horváth László

A fotóművész Pilich László, Vetési László és Salamon Anikó társaságában 1979 és 1984 között dokumentálta a kolozsvári Édenkert eltűnését, a folyamatot, ahogy a hóstáti paradicsomtövek helyén tízemeletes panelházak nőnek. Az építkezés és a kertek művelése párhuzamosan zajlott. „Akinek még nem kellett elmenni, az dolgozott tovább” – emlékezett.

Feleki Károly nemcsak a képeket készítette titokban – hogy ne lássák, kisgéppel, a gyári műszak után, délutáni fényben dolgozott –, azok publikálása sem volt könnyű feladat. A cenzúra miatt többhónapos kihagyással csempészett be egyet-egyet a különböző lapokba, a teljes történetet csak az tudta összerakni, aki mindeniket látta.
Így is összegyűjtötték őket a nyomdákból.

A hóstátiak utolsó percig reménykedtek, árulkodnak a képek, például az, amelyen egy idős férfi a Pata utca épülő tömbházai árnyékában rakja fel a szekérről a szénát a csűr padlására. „Azt remélte, hogy megmenekül. Nem menekült meg.” A fotóművész olyan embert is fotózott, aki két hétre rá öngyilkos lett, és olyan gazda is akadt, akinek a régi után az újonnan vásárolt házát is ledózerolták.

„Azt sem hagyták, hogy beérjen a termés, hogy leszedhessék” – emlékszik Feleki Károly. A hóstáti telkek között – melyeket nem választott el egymástól kerítés – egyre-másra jelentek meg az építkezés terjeszkedését jelző keresztek. „A szüleim és a nagyapámék házát ugyanazon a héten bontották le – emlékszik Vigh Julianna. – Olyan szárnyasajtók voltak a szobák között, hogy
báltermet lehetett volna nyitni benne, mégis lebontották.”

A házakért, hatalmas telkekért egy Dacia árát kapták kárpótlásként, a hóstátiak egy része mégis új házat, új telket vásárolt és folytatta az őseitől tanult hagyományt, a kertészkedést. Ők azok, akikkel, bár kevesen maradtak, a mai napig találkozhatunk a kolozsvári piacokon. Becsüljük meg őket!

Cikkünket Feleki Károly fotóművész, egyetemi tanár 1979-1984 között készült, a kolozsvári Hóstát lerombolását dokumentáló fotóival illusztráltuk.
Pap Melinda
    
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 05:04 | 28 Iulie, 2019

Lásd a(z) "Főtér" újságban megjelent cikket itt.

2019. február 19. - Kolozsvári kertek
Fotók
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 09:18 | 28 Iulie, 2019

Lásd a(z) "Facebook" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság díjazottjai »
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB