Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
2017. okt.26. Balla Zsófia fontosság:
Szülővárosában, Kolozsváron, a Zenelíceumban érettségizett; 1972-ben a zeneakadémia tanári szakán végzett.

1965 óta jelennek meg versei. 1972-1985 között a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásánál dolgozott zenei szerkesztőként. 1978-1982 között a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetője volt. 1980-1989 között útlevelét bevonták. 1994-ig különböző romániai magyar lapoknál dolgozott, mint például az Előre (1985-1989), Családi Tükör (1989-1992), A Hét (1992-1994). 1990 óta a Román Írószövetség választmányi tagja, valamint a Magyar Írószövetség tagja. 1992-től a pécsi Jelenkor szerkesztőbizottsági tagja. 1993 óta felváltva él Budapesten és Kolozsvárott alkot. 2013-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja
 
 
 
beirta: Horváth László - 11:35 | 04 Noiembrie, 2017

Lásd a(z) "Több fotó" újságban megjelent cikket itt.
 

„A nagy költészet mindig előttünk van”
Hétévente jelennek meg az utóbbi időben a verseskötetei (A harmadik történet, 2002; A nyár barlangja, 2009; Más ünnepek, 2016), ez költőként sok idő. Hosszú érlelődés eredménye egy-egy kötet, hosszan hordozza magában a verseket?, kérdezte Balla Zsófiától beszélgetőtársa, Demény Péter, azon a múlt heti rendezvényen, amelynek vendége a kolozsvári születésű, 1993-tól Budapesten élő költő volt. Balla Zsófiát a Kolozsvár Társaság látta vendégül, abból az alkalomból, hogy saját kérésére a társaság tagja lett.

„Mindenki csodálkozik ezen, mert inkább az a szokás, hogy az emberek igyekeznek minden könyvhétre előállni valamivel, bármilyen műfajban, összeseprik a fiókból, ami van, és kiadják, mert ugye, jelen kell lenni, ez az irodalmi létezésnek a feltétele”, hangzott Balla Zsófia válasza. Úgy érzi azonban, hogy ez nem szükségszerű, vannak, akik nem ehhez igazódnak, példaként Dragomán Györgyöt említette, aki „regényíróként egyáltalán nem hagyja, hogy belőle, mint a fogkrémet, évente kipréseljenek egy-egy könyvet”, akkor jelenik meg, amikor úgy érzi, befejezte a könyvet. „Vagy például Bodor Ádám, akinek az egész életműve, az újrakiadásokkal együtt, olyan 10-12 könyv. És persze másokat is említhetnék”, jegyezte meg. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha valaki sokat ír és sokat publikál, az nem lenne helyes, de nem mindenki ilyen alkat, fűzte hozzá.

Úgy vélte, abban, hogy hétévente jelentek meg ezek a kötetek, nincs semmi előzetes megfontolás, nyilván „lelassult”, valamilyen belső lassússág ez, „de az is lehet, hogy egyfajta kétely, a világ és az irodalom minőségét illetően”. És persze a legutóbbiból is maradtak ki versek, egy picivel többet ír, mint amennyit fölvesz a kötetbe, nem jelenti tehát azt, hogy időközben nem alkotott.

A sebekről

A költőnek résekre van szüksége, amelyeken beáramlanak az információk, impulzusok, élmények, folyamatosan nyitva kell lennie lelkileg és talán ezek a rések sebekké válnak – ennek a kettejük közötti levelezésnek a tartalma szolgáltatta a következő kérdéseket: miért van ez így, miért van szükség sebekre?

– Hogy hogyan sebződik meg az ember? Úgy, hogy diszkrepancia keletkezik, mondjuk a valóság és a múlt között. Vagy például akkor is, ha egyfajta Kasszandra-effektussal szembesül, vagyis hogy állít valamit, és nem hisznek neki. Aztán az árulások sebeznek a legerősebben. Ha az embernek csalódnia kell. A nagy barátságokban való csalódás például nagyon nagy seb. A bűntudat is ilyen seb. Kénytelen az ember szembenézni azzal, hogy mit mulasztott, vagy mit vétett. Vagy ha már valakitől soha többet nem lehet bocsánatot kérni. Vagy már nem lehet megbocsátani. De ilyen seb oka lehet az ideákban való csalódás, a történelmi, társadalmi elképzelésekben való csalódás – részletezte Balla Zsófia.

Hogy indul a vers?

„Hogyan, mivel indul benned a vers? Az első sorral? Vagy egy képpel?”, hangzottak Demény Péter kérdései.

„Egy képpel, de amelynek szó alakja van”, érkezett a válasz. „Éjjel felgyújtom a villanyt és lefirkantom. Az elalvás előtti félálomban jut nagyon sok minden eszembe. Ha használható dolog, akkor örülök neki. De persze ez csak a nyersanyag, mert aztán hónapokig dolgozom rajta. Nekem az a szerencsém, hogy egy költővel élek együtt, Báthori Csabával, aki nagyon szigorú kritikusom. Egyébként az a jó szerkesztő, a jó kritikus, vagy a jó kolléga, aki leül és azt mondja neked, »nézd, ezt gondolom«. Ha elmondja, mi a rossz, akkor megbízhatom benne, hogy az, amire azt mondja, hogy jó, az tényleg jó. Nem udvariaskodik. Nagyon fontos. Mire megöregszik az ember, különbséget tud tenni mondat és mondat között. Ma már sokkal többre értékelem azt, ha valaki egy kicsit nyers, egy kicsit gorombának tűnik, de azt mondja, amit gondol, és akkor tudom, hogy hányadán vagyunk, mintsem azt, hogy ha simulékonyan udvarias, és utána kiderül, hogy egyáltalán nem úgy gondolta.

Életterek

Demény Péter szerint Balla Zsófia egész életműve a földrajzi helyekkel, a térrel is összefügg, nem csupán az idővel. Kolozsváron 1989 előtt egy borzalmas diktatúrában élt, mégis valahogy úgy tűnik a verseiből, hogy azok a szép emlékek.

– Mert akkor éltek a szüleim, akkor volt életem nagy szerelme, akkor voltak az életre-halálra szóló nagy barátságok, amelyekben hittünk, és amely kicsit alkotói és egyfajta ízlésközösség is volt. Nyilván az ifjúkor is átsüt, akkor szereztem életem döntő tapasztalatait és élményeit, hogy úgy mondjam az volt az életem „fő teste” – mondta a költő.

Balla Zsófia szerint, ha az ember 44 évesen helyet változtat, ezzel kettévágódik az élete. Azok, akik maradnak, még ha vissza is térsz időnként, már nem tudják, kivé lettél és hogy élsz. Ahova mész, azok pedig nem tudnak rólad semmit, nem tudják, ki fia-borja vagy, nem az ő szemünk előtt nőttél fel, nem velük jártál iskolába, egyetemre, nem együtt dolgoztatok stb. – Az embernek nagyon nehéz megteremtenie a személyes és a költői hitelét. Erről szól az egyik hosszú versciklusom az előző kötetemben. Kik lettünk, hogyan lehet összeilleszteni ezt a két életteret. Szinte megoldhatatlan probléma. Annak a generációnak az életében nem is oldódik meg, már csak a gyerekeiében. Az ember nem tudja, mire vállalkozik. Ami nem azt jelenti, hogy rossz volt a döntése, hogy meg kéne bánnia, de mindenképpen egészen más a helyzet, mint amire számított. Ehhez persze a befogadás kérdése is hozzátartozik, de ez egy másik kérséskörhöz tartozik – magyarázta az életterekkel kapcsolatosan Balla Zsófia.

A szabadságról

„Számunkra a szabadságot – ma már kimondhatom – a posztmodern jelentette. Egészen más térérzékeléssel, látásmóddal, azzal, hogy nemcsak az elvek fontosak, a békeharc, a nemzetiségi lét harca, amellyel az embert mindig alányomják, hanem igenis a szubjektivitás, a személyesség is fontos, nem kell valami nagy közösségi dologért folyton föláldozni magunkat”.

Balla Zsófia ma is szabadságelvű, ami természetesen nem szabadosságot jelent, ahhoz talán túl konzervatív, mondja. De ma már nagyon eltávolodott a posztmoderntől, mert, amint megjegyezte, ha egy irodalmi irányzat uralomra jut és „elterpeszkedik” mindenki máson, ha szinte kötelező írásmóddá válik, akkor ő attól kezdve azt mondja, hogy nem, így nem.

– Szépen visszahátráltam Flaubert és Baudelaire irányába. Lényegében ez látszik a verseimen, ez a lassú visszafordulás magamhoz, a klasszikusabb hangvételhez, amit maradandóbbnak érzek az irodalom szempontjából – fűzi hozzá. Persze ezt nem „visszának” érzi, csak másként olvassa az irodalmat és mást fedez föl benne. – Talán így mondhatom, a klasszikusokhoz hátrálok vissza, mert nagyon felszabadítóak, nagyon sokat lehet tanulni tőlük. Igazi megrendülést okoznak, és az ember megint fellélegzik. Ez tehát nem hátrafele van, a nagy költészet mindig előttünk van – összegzett Balla Zsófia.

Köllő Katalin
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 11:40 | 04 Noiembrie, 2017

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

A felszabadító klasszikusoktól a tisztességtelen irodalomig: Balla Zsófia „hazatalált” Kolozsváron
A posztmoderntől, a ma „tisztességtelen” irodalmától a felszabadító klasszikusokhoz menekül Balla Zsófia, aki a Kolozsvári Társaság új tagjaként bevallotta: nem lett pesti, „élete főteste” Kolozsvár.
Legszemélyesebb érzéseiről, a költészethez-irodalomhoz fűződő viszonyáról, kolozsváriságáról-pestiségéről egyaránt vallott Balla Zsófia a csütörtökön este a Kolozsvár Társaság székhelyén tartott beszélgetésen abból az alkalomból, hogy saját kérésre a társaság tagjává avatták. A kolozsvári születésű, ám 1993 óta Budapesten élő költő Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című költeményének – melyet az erdélyi nyelvművelő társaság tagjává választása alkalmából írt – négy sorával köszöntötte a Kolozsvár Társaságot: „Csak a tudatlan fő, csak a zablátlan szív, / A mi téged, ember, magad kárára hív, / A hol a szív feslett, a fő meg agyatlan, / Ott az emberi sors megsirathatatlan.”
Demény Péter író, szerkesztő kérdéseire válaszolva elmondta, bár évtizedek óta él Budapesten: nem lett pesti.
Ha valaki 44 évesen helyet változtat, kettévágódik az élete, nehéz megteremteni a személyes és költői hitelét. És az élet nem olyan, mint a gyík farka, ez szinte megoldhatatlan probléma, ami csak a következő generációnál szűnik meg, mutatott rá. „Élete főtestének” Kolozsvárt tekinti, ahol szülei éltek, ahol az első szerelem beköszöntött és ahol az életre szóló barátságok köttettek. Igaz, utóbbiak közül volt, amelyben csalódott, az ideákban, történelmi-társadalmi elképzelésekben való csalódás mellett szerinte ez okozza a legmélyebb sebeket, illetve az, ha már túl késő, és nem lehet valakitől bocsánatot kérni, megbocsájtani.
Bár Budapestre költözve úgy érezte, „le van ragadva régies hangjával”, és megpróbált újat megütni, rájött, hogy az nem ő, és visszatért klasszikusabb stílusához. A költő a fájdalmaiból él, de nem tudok erre pozitívumként tekinteni” – jelentette ki a posztmodernnel való viszonyáról beszélve, hozzátéve azonban, hogy ez nem érdem, nem költői erény, inkább bizonyos emberi dolgokra való nyitottság. A versírásnak lehet egyfajta terápiás jellege, a szerző azáltal, hogy megformál, magán kívül helyezi, kiírja magából a fájdalmat, de: „egy vers azért több ennél, egy pozíció, de nagyon személyes pozíció”. A vers nála képpel indul, melynek szó alakja van, a legtöbb ilyen az elalvás előtti félálomban jelenik meg, és lejegyzi – igaz, reggel, mielőtt olvasná, mindig van benne egy kis félelem, vallotta be Balla Zsófia. „A vers soha nem íródik meg, az egy nyersanyag” – jelentette ki, rámutatva, hogy hónapokig dolgozik rajta, ugyanis idő kell, hogy észrevegye, mi a rossz benne. Ha nincs, az időt párja, Báthori Csaba költő helyettesíti, aki jó szerkesztőként, kritikusként rámutat a hibákra.
Míg rég a szabadságot a posztmodern jelentette számára, a közösségi eszmények helyett a személyességet tartotta fontosnak, mára eltávolodott ettől. Ha egy irodalmi irányzat „elterpeszkedik”, nem megfelelő számára, és a kortárs magyar irodalomra jellemző brandszerűen kialakított személyes stílusnak sem híve, amikor a stílus már-már márkajelzéssé válik, és az a fontos, hogy a szerző messziről felismerhető legyen. A posztmoderntől a felszabadító klasszikusokhoz „hátrál vissza”, de úgy érzi, ez nem hátrafelé van, hiszen „a nagy költészet mindig előttünk van”, mondta Balla Zsófia. Példaként kedvencét, Arany Jánost említette, az idei emlékév kapcsán megjegyezve: ez kortárs költők Arany-paródiáiról szól, ahelyett, hogy azt mutatná meg, hogy Arany költészete mennyire csodálatos.
A másik nagy divattal, a művészetben alkalmazott hatásvadászattal sem ért egyet, amikor az irodalomban a cél a szóhasználattal meghökkenteni az olvasót, színházban „gyomorszájon vágni a nézőt”, mivel ez a hatás emlékezetessé teszi az alkotást. „Egy dolog katartikus élmény miatt emlékezni a versre, és ezt összetéveszteni az irtózattal. Ezt tisztességtelennek tartom az irodalom szempontjából – jelentette ki az „undorító versekre” utalva Balla Zsófia. – Kifogásolom, hogy irodalmon kívüli effektusokkal akarjanak engem átverni.”
Pap Melinda
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 08:40 | 17 Noiembrie, 2017

Lásd a(z) "Krónika" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB