Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
2017. okt.23. Buchwald Péter beszéde a Sétatéren fontosság:
Tisztelt főkonzul úr, egyházi és világi közméltóságok,
Hölgyeim és uraim, tisztelt ünnepi gyülekezet

Hatvanegy év telt el azóta, hogy a magyar nemzet egy csodálatos forradalmat követő szabadságharcban megprobálta megdönteni a kommunista diktatúra embertelen rendszerét és kiharcolni függetlenségét. Tisztelet, főhajtás és hála 56 mártírjainak, és mindazoknak akik előkészítették és végigharcolták ezt az egyenlőtlen küzdelmet. Azóta a szabadságszerető emberek a világ minden táján ezen a napon emlékeznek a magyar népnek erre a bátor tettére. Mi is így tettük ezt éveken keresztül. Előbb csak titokban a legszűkebb baráti körben., úgy 25 éve már bátrabban, de még távolról sem úgy, ahogyan azt szerettük volna. 2009 októbere óta azonban most már nyíltan, itt a sétatéren Szakács Béla remek emléművénél több százan összegyűlve a Főkonzulátus, az RMDSZ és a Kolozsvár Társaság szervezésében. Ünnepélyesen és méltósággal, úgy ahogyan azt annak idején Társaságunk nemrég elhunyt jóemlékű elnöke, Kántor Lajos megálmodta.
56 októberében én huszadik évemben járó egyetemista voltam, de még ma is élénken él emlékezetemben az a semmivel össze nem hasonlítható mámoros szabadság érzés, mint amikor a forradalom győzelme a rádión keresztül hozzánk is eljutott. Pedig mindez nem nálunk, hanem úgymond “csak” az anyaországban történt, de mi, a Romániában élő magyar egyetemisták is büszkén vallottuk magunkénak e győzelmet és szentül hittük, hogy ez majd az egész szocialista lágert fogja megrendíteni. Egy ilyen felejthetetlen mágikus boldogság csak nagyon ritkán adatik meg egy ember életében. Az enyémben is talán csak háromszor.
Először 1945 tavaszán. A mindig szívbe markoló víjjogó helyett most egy megnyugtató, máskor a légiriadó végét jelző sziréna hang jelezte, hogy vége a háborúnak. Az utcán boldogan ölelkező emberekhez csatlakoztam én is, a nyolc éves kisfiú aki tulajdonképpen csak a június másodikai bombázáskor találkozott közvetlenűl a világégés borzalmaival. Béke, béke kiáltoztuk és mindenki őszintén hitte, hogy annyi éhezés, nyomor, légiriadó, deportálás, hadifogság és elhurcolás után igazi felszabadulás fog következni. Ki gondolta volna az akkori örömmámorban, hogy újra csak jegyrendszer, felvonulások, ütemes taps, Gulág és huszonöt fényévnek nevezett nemzeti kommunista diktatúra évei következnek. Habár a himnuszt két éven keresztül minden reggel énekeltük az akkori Református Kollégium elemijében, akkor még nem tudhattam, hogy a minket régen tépő balsors azt jelenti, hogy március 15.-e után mindig következik egy október 6.-a, a kiegyezés után világháború, a konszolidáció után nyilas uralom és ismét háború, majd a béke után újra diktatúra. Sajnos azóta megtanultam, s talán ezért nem csodálkoztam már olyan nagyon, hogy 1956 októbere után november 4.-e következett. Az a mérhetetlen szomorúság, amit a bukás okozott, viszont már a második mámoromból is kijózanított.
A harmadikat 89 karácsonya jelentette. Nagyon mélyre sülyedhettünk, hogy mindent elfeledve, javíthatatlan optimistákként képesek voltunk újra reménykedni. Sajnos - habár a legsötétebb nemzeti kommunizmus diktatúrájától megszabadultunk – ez sem úgy sikerült ahogyan szerettük volna. Hamarosan abból a megyei pártitkárból lett új demokráciánk államelnöke, aki Ceausescu mellett ült, mikor 59-ben úgymond egyesítették a két egyetemet. Hogyan várhattunk volna új Bolyait?! Nagyon sok minden más is maradt a régiben, jött az iskolaháború, a fekete március, Vadim Tudor és Funar, és amikor 92-ben a Parlamentbe kerültem, szomorúan tapasztaltam, hogy tíz képviselőből legalább nyolc vagy ismert szekus, vagy második vonalbeli pártaktivista volt. Nagyon úgy tűnt, hogy nekünk csak bukott forradalmakat, csak tiszavirág életű szabadságot engedélyez az a bizonyos balsors. Nem komp-, hanem felvonó-, vagy liftország állampolgárai vagyunk. És akkor arról még nem beszéltem, hogy az eddigi 80 évemből kor- és sorstársaimmal egyetemben legalább hetvenötöt kisebbségi sorsban éltünk. Ez egy olyan plusz púp a hátunkon, aminek súlya igencsak nyomasztja az embert.
Ezen a hatvanegyedik évfordulón vessünk egy pár pillantást jelenlegi helyzetünkre is. Az áhított, várva várt XXI. századi határok légiesítése, az EU-hoz és a NATO-hoz való csatlakozás kétségtelen elhozta a számunkra sokáig elképzelhetetlen majdnem szabad utazást, az eszmék és a tőke szabad áramlását, de a Kánaánt azt sajnos még nem. Egyelőre egy olyan bizarr, eszement világban élünk, amelyről nagyon nehéz lenne megmondani, hogy kinek, vagy kiknek kedvez. Emberekkel teli repülők csapódnak be toronyházakba, egyenes adásban látható, ahogyan embereket fejeznek le, vagy ahogyan a tíz éves gyerek tarkon lövi az ellenséges törzs túszait. Menekültbeáramlás és terrortámadások fenyegetik Europa országait, mindennapos hír lett a keresztények, zsidók és muzulmánok üldözése és írtása. Keleti diktatúra újból atomtöltetű rakétákkal fenyeget, és az úgynevezett civilizált európai országokban is gátlástalanul megkülönböztetnek többségi és kisebbségi demokráciát. Nem egy helyen találkozhatunk olyan áldatlan helyzettel, ahol az empátia teljes hiányát mutató nemzetállamok vagy saját kisebbségeiket akarják beolvasztani, vagy egymást hajszolják bele abba a gyűlöletspirálba, amit a szélsőséges nacionalizmus, vagy a vallási fanatizmus hívott és hív elő folyamatosan, s amit nagyon nehéz lesz megállítani. Hogy ez nekünk nem jó, az biztos! Ilyen áldatlan világpolitikai helyzetben milyen perspektívája lehet egy fogyatkozó számbeli nemzeti kisebbségnek, ha követeléseiben szubszidiarítást és autonomiát emleget!? Amikor a világ Katalónia függetlenségével, a Brexittel és a koreai válsággal van elfoglalva, hol az a nemzetközi szervezet, vagy nagyhatalom, amelyik döntőbírónak jelentkezne, vagy felkarolná ezeket a kívánságokat? Józanul gondolkozva, ami csak nekünk fáj, azt nekünk kell meggyógyítani. Meggyőződésem, hogy jogos követeléseink megvalósításában csak önmagunkra számíthatunk. A 7 százalék alatti számarányunk viszont ehhez nagyon kevés. Céljainkat parlamenti úton megvalosítani nehéz, mondhatnám majdhogynem lehetetlen. Másrészt, az a sokszor emlegetett, a két egymásra utalt nép közötti történelmi megbékélés egyelőre még nagy valószínűséggel csupán illúzió. Választások és centenárium előtt biztos, hogy az. Csak remélni tudom, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor a ma még csak a többségi demokráciát elismerő román értelmiségi elit nagyobbik része majd elhiszi, hogy amíg egy elégedetlen kisebbség esetleg feszültségforrást jelenthet, addig az elégedett mindig csak stabilítást adhat egy magát jogállamnak tekintő országnak.
Szeretném beszédemet Madách Imre szállóigévé nemesült mondanivalójával befejezni: azzal természetesen, hogy “Mondottam ember küzdj és bízva bízzál”. Igen ám, csakhogy azt is ő mondta, hogy “Az ember célja a küzdelem maga” ez viszont már sokkal inkább lefegyverző reménytelenséget sugall, mint bíztatást. Én ellenben hiszem, hogy a küzdelem csak eszköz és nem cél, és az igazságos célokért való kitartó küzdelem pedig előbb, vagy útóbb meg kell hozza az eredményt. Akkor talán majd oktober 23.-át nem egy újabb november negyedike fogja követni.
Buchwald Péter
 
    
 
 
beirta: Horváth László - 11:54 | 25 Octombrie, 2017

Lásd a(z) "Több fotó" újságban megjelent cikket itt.
 

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB