Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Hírek » A Kolozsvár Társaság rendezvényei

vissza
Hiányzó tekintet - búcsú Kántor Lajostól (1937-2017) fontosság:
Nyolcvanadik születésnapjára készültünk, nem a halálára. A minap még, nincs három hete, az esedékes, esztétika-súlypontú Korunk-számról és, igen, jövő nyári közös terveinkről beszélgettünk a Mikes utcai otthonában, amely önmagában is kultúrtörténeti toposszá vált, a lényeges talákozások és beszélgetések tudással, élő emlékezettel és szellemmel telt helyévé. Egy kolozsvári minta.

Halála, eltűnése föl sem merült mint valóságos lehetőség, még a súlyos szívoperációja után sem. De, nem kétséges, egy másik Kántor Lajos tért haza a Városmajori Klinikáról: áttetsző, csupa békesség, valamiféle, a vele korábban soha nem társítható törékenység hatotta át a lényét. Nem elesettség, dehogy. Szelídség, csönd és elfogadás.

Mint aki járt már az idő másik oldalán és a szívét nem a rémület, hanem, ellenkezőleg, „a minden értelmet fölülhaladó békesség” töltötte el. A korábbról ismert tűz és mindegyre megújuló energiák helyét a lélek ragyogása vette át.

Egyenként leszedegettem a könyveit a polcról és fölhoztam őket a dolgozószobámba. Mindegyikből Kántor Lajos néz rám, ez a mindig éles, érdeklődő, nyitott tekintet, amelyet áthat az írás értelmébe, a dolgok értelmezése feladatába vetett hit. Mindannyian irigykedve hoztuk szóba munkabírását, napjainak puritán ritmusát, amely könyvből könyve vitték őt és változatos műfaji kalandokra csábították.
De nekem mégis, a könyveken túl, Kántor Lajos tekintete marad meg. Ahogy az emberek és dolgok, művek és alkotók közötti összefüggésekre néz és nemcsak írókat és festőket, hanem bizony embereket is fölfedez és megmutat.

Kántor Lajos az idő történetét írta meg és tárta elénk valamennyi mondatában. Közösségi szellem volt, az egyéni teljesítmény számára a közzösség örömét és a megújulásba vetett reményt is jelentette egyszersmind.

A minapi találkozásunk, igen, a vacsora meg a tervek. Amikor leültünk az asztalhoz, felesége, Júlia arra kért, hogy mondjak egy vacsora előtti áldást. A 20. zsoltárt mondtam, egyik kedvencemet. Egyik sora így szól: „Cselekedjék veled az Úr a te szíved szerint és teljesítse minden szándékodat.” Az ámen után Lajos kedvessége, finom derűje és Júlia öröme lengte be a vacsoraasztalt, hazafelé tartva a feleségem meg is jegyezte, hogy a lelkünk rejtélyesen megemelkedett valahogy.

Ez is egy utolsó vacsorának bizonyult, Isten tervez, Isten végez, megáll a szív és nem méri tovább az ember mindenképpen mérhetetlen idejét.

Életműve velünk marad, persze, de ő nem, pedig múlhatatlan szükségünk volna rá is.

Visky András
 
   
 
 
beirta: Horváth László - 05:32 | 25 Iulie, 2017
 

R E Q U I E M
Erdély és Kolozsvár talán utolsó értelmiségi főemberét, KÁNTOR LAJOST gyászoljuk!
A föl nem adható kishaza, város és folyóirat hűségesét. Aki a föl nem adható nemzeti közösség, család, otthon és barátság hűségese is volt. De mindenekelőtt az írástudók föl nem adható hitének vállalója és cselekvője.
Akinek a szüntelen önvizsgálat és újrafogalmazás, utolsó pillanatáig lételemének bizonyult. Életében ezért mindig máshonnan, más és más távolságból (közvetlen közelről vagy egészen messziről) és szögből láthattam az arcát. S a teljes arc egyszerre sokféleképpen és mégis sajátosan, de végérvényesen csak most rajzolható meg. Hiszen egy alkotó, cselekvő, állandóan szervező értelmiséginek, még a 8O-ik életéve küszöbén sem lehetett végső arca. S olyan ez a látható végső arc most, amilyennek közös múltunkban, szerkesztői és politizáló, valamint időnkénti baráti együttlétünkkor, a Korunk szerkesztőségében s az RMDSZ boszorkánykonyhájában, majd később nosztalgiázó beszélgetéseinkkor,emberi mivoltában mindigis láthattam.
S parafrazálhatom, konvertálhatom most azt az elvét és gondolatát, melyet 1989 után a Korunk friss főszerkesztőjeként, így fogalmazott meg a folyóirat krédójaként és közéleti elkötelezettségeként: "K, mint Korunk, és k, mint kötés!". De tovább görgetve: "K", mint konglomerát(Erdély), kisebbség (sors és morál), Kolozsvár, közösségi krónika, kultúra, kortárs, keresztény, stb,stb is. És kitartóan ismétlődve "k" mint kötés, kötődés. Itt, Kolozsvárott, miközben bevallottan, számunkra Erdély elképzelhetetlen Kolozsvár, és Kolozsvár Erdély nélkül! Hiszen az évezredes keresztény értékrendnek, a keresztény kultúrának asszúvá érett jelképrendszerét, és annak szakrálisan konok megőrzését jelenti mindkettő, együtt és külön-külön is. Ahogyan a kultúra mindig az emberi együttélés lehetőségeit rögzítette s rögzíti ma is. Ahogyan Konglomerát(Erdély) című könyvében, mely egyszerre fikció és dokumentum, az elvesztett Erdélyről is kifejti, hogy az nem a magyar nemzettudat zavarainak tünete, csupán "itt valami más van!". Ezért a letagadhatatlan ellentmondások és konfliktusok megközelítésére és kezelésére - az egyetemes magyar kultúra, az európai szemlélet s a demokratikus gondolkodés birtokában - kell vállalni és vallani az elkötelezettséget.
Elkötelezettséget!- de megmaradva a hagyományos erdélyi (Bethlen Gábor-i) politikai realizmus hívének, aki semmiféle többségi politikai akaratnak sem hódolhat be.
S valahogy mindig úgy érezte és gondolta - javíthatatlan kisebbségiként -erdélyi és európai tudattal (lehetőségei és lehetetlenségei szerint), hogy neki Kolozsvár, a szülőváros megbonthatatlan köteléket jelent. Mert ki legyen hű Kolozsvárhoz, ha nem az, aki itt született, itt tanult meg járni és beszélni, itt lehetett világra csodálkozó diák, pályáról és családról álmodozó szerelmes fiatal, ígéretesen induló irodalmár, fiait nevelő apa, férj és mindenekelőtt magyar polgár, aki ettől a várostól csak kapott, akkor is, amikor mások nem mindig. Mítosz, varázs és valóság rendkívuli találkozását jelentő szülővárosát akkor sem hagyja el, amikor 1962-ben bíztató ajánlatot kap Budapestről, kutatói állást kínálnak az Irodalomtörténeti Intézet akadémiai keretében, vagy amikor központi napilaphoz hívják Bukarestbe. Hogyan is mehetne, hiszen akkor még minden körötte levő szerettével együttélhet?! S azok elvesztése, vagy idegenbe távozása (mégha anyaországba is) után sem, s azóta -egyedül a családból! - kis tacskójával őrzi itthon az otthont. Pedig "vihettem volna én is valamire, lehettem volna akár államtitkár is". S egyetemi karrier helyett is inkább a Korunk szerkesztőségét választja, mely volt és maradt első és egyetlen állandó munkahelye! S óhatatlan konfliktusok közepette is, sokoldalú, önálló és új elképzelésekkel és jó szervezőkészséggel megáldott, tevékeny belső munkatárs, aki nemcsak az irodalmi, de színházi és képzőművészeti berkekben is otthonos, és a közéleti eseményekre is odafigyel. S önálló irodalomkritikai és irodalomtörténeti, kötetei mellett, Láng Gusztávval, elsőként megírják az erdélyi magyar irodalom 1945 és 197O közötti történetét. A Korunk mellé pedig felsorakoztatja a Forrás-nemzedék költőit, próza- és drámaíróit, de a társadalomtudománnyal foglalkozó fiatalokat is. S kialakítja a Korunk Galériát, kiállítási lehetőséget biztosítva idős és fiatal alkotóknak.
1989 után a "harmadik" Korunk főszerkesztőjeként pedig, átvezeti a folyóiratot - sok új és fiatal munkatárssal - egy részben új világba, s visszaállítva az egykori polgári értékrendjét a szerkesztői szándéknak, a Korunkat az erdélyi és európai elkötelezettségű, kiegyensúlyozott, vitázó értelmiség fórumává teszi.
A "valakinek lenni a víz alakért könyörgő tömegében!" fordulat utáni közvetlen időszakban pedig, rövid ideig politikai szerepre is vállalkozik, ám korán s még idejében ráébred arra, hogy a tudatformálás lehetőségét és szükségességét, nem a karrierszempontok szerint alakuló politikai életben kell keresni, hanem felelős értelmiségként a szolgálati feladatot inkább a szorongókat és kishitűeket megnyugtató, a fanatikusokat pedig meggyőző igyekezetben kell megtalálni, s élőszóban, írásban és személyes magatartás példájával, szünet nélkül hangsúlyozni a józan önértékelés fontosságát, s higgadt bölcsességgel és fiatalos optimizmussal viszonyulni például olyen jelenségekhez, mint a magyar-román viszony, vagy a globalizáció problémái s a politikai, gazdasági és kulturális kihívások.Civil keretben is megtalálta módját a cselekvésnek. Most csak a Korunk Baráti Társaság s a Kolozsvár Társaság életre hívását említem. Hogy maradéktalanul sikerülhetett mindez? Persze, hogy nem, s mégsem volt elégedetlen.
Nyugalomba vonulása mintha meg sem történt volna, ugyanazzal a lendülettel szervezett, szerkesztett, írt vagy tartott előadásokat, mint egész életében. S a Magyar Tudományos Akadémia külső tagságát is elnyerte.
Saját műfaját is ekkor teremtette meg, azokban az "erdélyi kortörténetekben", melyekben a múltidézés és jelenkor megoldatlanságai s még megvalósíthatóságai, a kritika és irodalomtörténet, illetve az esszé és a próza határain mozognak.
Személyes tapasztalatai és szűkebb baráti körének viszontagságai, élete végéig mély emlékeket fakasztottak, melyeket részben meg is írt s vagy elhunyt írótársai-barátai hagyatékát készítette kiadásra, tette elérhetővé, vagy nem egy könyvben rótta le irántuk érzett tartózását és ragaszkodását. S tény, hogy aligha maradt adósa valakinek is.
Erzsikének, korábban elhunyt feleségének, élet és bajtársának - kitől, szavai szerint " a legtöbb szeretetet és támogatást kaptam, s még két fiút is"- emlékére, fiatal alkotókat támogató alapítványt hozott létre. S nem felejtette el azt sem:" Erzsikének köszönhetem, hogy a kényszerűnek vélt (tudott)megalkuvásokban nem mentem túl messzire, - gondolom nem igazodtam én sem (mint ahogy ő éppen nem) a romániai magyar átlaghoz."
Bizalom a jövőben? Kolozsvár jövőjében? Erdély jövőjében? Minden bizonnyal! Közel 8O-ik születésnapjához is. De egy elérzékenyülő pillanatában, mégis föltört belőle: " Ahogy telnek az évek, kötelezően gondol az ember arra, hogy milyen jó lehet a mélyen hívőknek, azoknak különösen, akik számítanak az eltávozott szeretteikkel történő későbbi találkozásra...,Időnként szétnézek, és látok igazán fiatalos nyolcvanasokat is."
Ilyennek láttuk-tudtuk őt is, hiszen szép, komoly tervei voltak még. Új élettársi kapcsolatot vállalt s adta hírül fénylő tekintettel és rejtélyes mosollyal, mint aki már "ama titok" tudója is.
Aztán...!?
Illúzió-e a halál? Vagy a végleges feloldás története? S a megadatott idő és tér, csak kellék a mindenség egyesítésében, hogy kiderüljön: nincs határ múlt, jelen és jövő között?!
Amiként születésünk és halálunk is, mindig a más élménye?!
S nekünk csak a befogadó föld vagy az elhamvasztó tűz választhatósága jut?!
Tudom Lajos, hogy nem felelhetsz! És mégis...!?
Kónya-Hamar Sándor
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 21:05 | 26 Iulie, 2017

Lásd a(z) "Facebook" újságban megjelent cikket itt.

A kolozsvári értelmiségi

Kántor Lajos meghalt. Mindannyian tudjuk, hogy ez nagy veszteség Erdélynek, a magyar kultúrának, a romániai népek demokratikus együttműködésének, a Duna-medencei szolidaritásnak, a romániai magyarság és Magyarország szellemi közelségének.

Én nem tartoztam meghitt barátai közé, voltak közöttünk nemzedéki, ízlésbeli, világszemléleti és vérmérsékleti különbségek – de az idő teltével, bár megmaradtak, jelentőségük elhalványult. Méltatni szépírók, irodalomtörténészek és irodalomkritikusok fogják igazán, én csak olyasvalamiről írok most, amit nem szoktak hangsúlyozni tisztelői – talán azért, mert olyannyira nyilvánvaló, annyira magától éretődik.

Kántor Lajos itt született Kolozsváron, itt élte le az egész életét, a kolozsvári Korunk szerkesztője – egy időben főszerkesztője – volt, és haláláig szorgalmas munkatársa.

Lokálpatrióta is volt, mint a kolozsvári titkoknak az a néhány tudora, akiknek annyi hálával tartozunk – Asztalos Lajosra gondolok, meg Gaal Györgyre, meg olyan művészekre mint Miklósi Dénes, akinek a régi kolozsvári munkásfotográfiák gyönyörű kiállítását köszönhetjük –, de nemcsak lokálpatrióta. Egész egyszerűen megtestesítője volt a puritán, ám kultúratisztelő kolozsvári protestáns polgárembernek. Ez a kultúratisztelet elképesztő aktivitásra serkentette, nem volt ember, aki annyi kiállítást és színielőadást látott volna, annyi irodalmi eseményen vett volna részt, olyan mohón érdeklődött volna az erdélyi magyar irodalom minden tücske-bogara, szülővárosa minden írott és festett részlete iránt, mint ő.

Olyan hagyományos erényekkel büszkélkedhetett – fáradhatatlan szorgalom, szűnni nem akaró bogarászás, kiapadhatatlan kíváncsiság, hagyománytisztelet, mértékletesség, kiegyensúlyozottság, nemcsak a zsenialitásnak, hanem a tisztes középszernek is az antiromantikus megbecsülése, a nyomtatott papírlap iránti fanatikus szeretet –, amelyek egy része régimódi és konzervatív. Csöppet se röstellte, hogy nem kedveli a túlzásokat, és az ő megfontolt középutassága, kedélyes nyugalma nem volt mesterkélt, hanem fölöttébb szerves. De éppen ez volt Kántorban az érdekes: ő volt az erdélyi modernség régimódi és konzervatív híve és krónikása, aki minden értékeset (mindent, amit ő értékesnek tartott) összegyűjtött volna a fészkébe, amit nem lehet másképp nevezni, csak így: a magyar Kolozsvár.

A magyar Kolozsvár, a Kolzsváron meghonosodott, kialakult magyar kultúra – mindenféle történelmi csapásoknak hála (ez furán hangzik, de itt a helyi kultúra Trianon után virágzott ki igazán: a Korunk is emigránsok, ha tetszik, menekültek alapítása volt az 1920-as évek második felében) és persze e csapások ellenére – EGÉSZE volt Kántor Lajos életterülete.

Valahányszor otthon jártam, naponta többször összeakadtam vele valamelyik utcasarkon, ahogy különféle irodalmi ügyekben loholt valamerre – Demény Péter a szép és igaz Kántor-nekrológjában így nevezi: „a szívós baktató” –, mostanára már a város elképzelhetetlen nélküle. Kevesen voltak annyira hűségesek a szülőföldjükhöz, mint Kántor. Nem érzelmileg: sokan vagyunk, akik szeretjük a városunkat. De ekkora kitartás, ilyen termékenység, ilyen szívósság, ilyen szolgálatkészség, ekkora alázat a matériával szemben: ritkaság. Ebben aligha ér bárki is a nyomába.

Mindebben egy csomó minden távol áll tőlem, nem tagadom. Művészetkultusza nekem olykor kissé eklektikusnak tetszett. De mit számít ez. Ő gyűjtötte Erdély, mindenekelőtt Kolozsvár kincseit, ott vannak föllajstromozva rengeteg könyvében, nélküle ennek a helynek a története elmesélhetetlen.

A transzilván patrióta, a kolozsvári értelmiségi, Kántor Lajos nincs többé. Máris hiányzik. Most látjuk csak, milyen nagy dolog az a látszatra csekély ambíció, amely hasznos akar lenni, amely szolgálni akar önként egy ügyet, egy várost, egy közösséget – egyszerre szerényen és rátartian, de fáradhatatlanul.

Legyen neki könnyű a Házsongárd földje.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 22:05 | 26 Iulie, 2017

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

Kántor Lajos az intézményteremtő


Az erdélyi és összmagyar irodalomról és művészetről szólva Kántor Lajos neve megkerülhetetlen.
De a Kolozsvár és Kántor fogalom is elválaszthatatlan egymástól.
Elválaszthatatlan annak a nagyon is tudatos és következetes közösségépítő feladatvállalásnak a következtében, amellyel az irodalomtörténész, egyéni karrierje kiteljesítése mellett, intézményt, intézményeket teremtett.
Hiszen ha semmi egyebet nem tett volna, minthogy a diktatúra legsötétebb éveiben megalapította a művészeti életet és közösségi szellemet megpezsdítő Korunk Galériát, neve már akkor sem merülhetne feledésbe.
Bátor kiállás volt ez az erdélyi magyar kultúra tovább éltetése mellett. Egyfajta „kincses sziget” a diktatúra tengerében, ahol az éppen kiállító képzőművész mellett az író, költő, zenész is friss levegőhöz juthatott. És friss levegőhöz juthatott a város művészetkedvelő, baráti együttlétre vágyó közönsége is, aki kézi másolással sokszorosította az ott elhangzott, a cenzúra által betiltott verseket, többek között Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című felejthetetlen költeményét.
És Kántor Lajos a nagyvilágot is becserkészte Kolozsvárra. Tette ezt már akkor, amikor az effajta cselekedet nem számított bocsánatos bűnnek. De mert, és kockáztatott. London, Párizs, Bécs magyar kiválóságai is ültek a nagyapától örökölt kényelmes otthoni bőrfotelekben, sőt még kiállítás megnyitóra is eljutottak lázba hozva az elmaradhatatlan szolgálatost, azt a bizonyos kékszeműt.
S ezeken a két hetente megrendezett megnyitókon a Kós Károlyhoz, Szervátiusz Jenőhöz, Mohy Sándorhoz, Nagy Alberthez, Incze János Déshez, Fülöp Antal Andorhoz mérhető nagy öregek mellett a középgeneráció sőt a pályakezdők is helyet kaptak. Mára közülük nem egy a nagyvilág kultúrközpontjaiban, elismert művészként igazolja Kántor Lajos egykori éleslátását, művészeti írásainak helyénvalóságát. Nemrég pedig a hajdani mecénás hívására itthon, a kolozsvári Minerva Galériában is bizonyítottak. A „hazatérők” közt szerepelt többek között Bardócz Lajos, Bencsik János, Jovián György, Kádár Tibor, Simon Sándor .
A 89-es fordulat után pedig Kántor Lajos természetszerűleg belevetette magát a kínálkozó új világ, új lehetőségeinek a kiaknázásába. S folytatta az intézményteremtést, -építést. Amikor az ismét sugárzó, kolozsvári rádió adását 1989 decemberében vele indítottam volna, Laci fia azt válaszolta a telefonba, hogy „édesapám most lapot szerkeszt”. Akkor lett az Igazságból Szabadság, a névadás, állítólag, első sorban neki köszönhető. Azokban a napokban ennek a szónak varázslatos ereje volt.
Hogy aztán később megszülessen a Kolozsvár Társaság is, mobilizálva a kultúrát művelőket és a kultúrára éhes kolozsvári közönséget. Kántor Lajos demokratizmusára jellemzően nem csupán a csúcsokat, hanem a középréteget is.
A vizuális művészet kitűnő ismerőjeként pedig a romániai magyar képzőművészeket tömörítő szakmai szervezetnek, a Barabás Miklós Céhnek is hathatós támogatást nyújtott.
Mindeközben pedig szerkesztette, főszerkesztette a Korunkat. Pályája kezdetétől az utolsó pillanatig, s jelentette meg felbecsülhetetlen dokumentum értékű és mélyenszántó gondolatokat közvetítő köteteit, művészeti írásait.
Távozásával kincses városuk értékes kincsét veszítette el. Mert Kántor Lajos pótolhatatlan.
Németh Júlia
Kolozsvár, 2017. augusztus 5.
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 13:07 | 06 August, 2017

Kántor Lajos nyolcvan éve és öröksége

Születésnapi interjút készítettem vele, amikor a hatvanat betöltötte, a hetvenediken pedig Kántor Lajos, a hetvenes című publicisztikában kívántam neki „még sok termékeny, eredményes, örömteli évet”. Az idén pedig, már úgy május végétől kezdtem rágni a szavakat, amelyekkel augusztus 7-én, a nyolcvanéves barátot, számtalan közös örömünk-sikerünk és bajunk-bánatunk résztvevőjét köszöntsem. Meg sem fordult a fejemben az a gondolat, hogy az összállt mondataimat majd nekrológ formájában kell papírra vetnem. A halál kegyetlenül hirtelen ragadta el közülünk, július 22-én, az orvosok, minden igyekezetük ellenére, már semmit nem tudtak tenni megmentéséért. Kidőlt, mint a tölgy, váratlanul, egyből.

Kántor Lajos életre szólóan jegyezte el magát a Korunk folyóirattal 1959-ben, immár ötvennyolc évvel ezelőtt, s ennek a kijelentésnek az igazát az a tény sem kérdőjelezi meg, hogy első kritikáit, 1953-tól kezdődően, az Utunk közölte. Korunkos pályafutását, az élete utolsó hetéig tartó hűségét a folyóirathoz büszkén vállalta, pedig számtalan beszélgetéseink egyikének során bevallotta: sejti, hogy az egyetemi pálya számára simább lett volna. Persze, a maga kockázata, akkoriban, mindkét pályának megvolt. A Korunktól például először 1962-ben akarták eltávolítani, azt követően, hogy megírta a Régi és új a lírában című tanulmányát, amelyben a Forrás-nemzedék költészetét az előző nemzedékekéhez mérte. A korszak potentátjait azzal bosszantotta fel mérhetetlenül, hogy megpróbálta az újat jelezni, szembefordult a hivatalos költészettel.

Akkor született meg ellene első alkalommal a kettős vád: nacionalizmus és kozmopolitizmus. Évekkel később, amikor ez szóba került, jóízűen nevetgélve mondta: ez a fülében annyira jól hangzott, hogy a vádakat később is jó szívvel vállalta. A nemzeti örökséget és a magyarság sorsát tudatosan magáénak tekintette, akárcsak a nemzeti bezárkózással szemben érvényesíteni kívánt európaiságot. És valójába ez volt az, amit a Korunknál is igyekezett megvalósítani, és amit aztán a lap élén, 1990 után, meg is élhetett – a hagyományok tiszteletének és a modernizmusnak, a konzervativizmusnak és a szabadelvűségnek a saját maga meghatározta mértékkel történő ötvözését.

A Korunk számai hónapról hónapra képesek voltak újra meg újra meglepni az olvasót, s ez jelentős mértékben volt köszönhető annak, hogy Kántor Lajos pontosan érzékelte a közélet pulzusát, s egyben azt, hogy a nagyérdeműt éppen milyen témával lehetne ismét levenni a lábáról, meghódítani, kicsalni a napi élet forgatagából, és az elmét nyitó, pallérozó olvasásra, a közös gondolkodásra rávenni. A magyarsághoz való tartozásnak, a magyar nemzet és kultúra egységének, a magyar művelődés gazdagításának, másrészt a világra nyitottságnak egyidejűleg volt a híve. Nem tagadta: volt olyan időszaka, amikor arról álmodozott, hogy ezek, itt nálunk, egy megújuló szocializmusban lehetségesekké válhatnak. De aztán ebből az álomból 1956, és ami azután következett, gyorsan felébresztette, és ezt az ébredési folyamatot 1968 az ő esetében is visszafordíthatatlanná tette.

A sorkatona fegyelmét viszont soha nem tudta vállalni. Ezzel kapcsolatban úgy vélte, hazug és képmutató az a megállapítás, hogy a szocialista társadalomhoz valamennyien egyformán viszonyultunk, mind egyformák voltunk. Nem! Erőteljesen vallotta: attól függetlenül, hogy kinek volt párttagsági könyv a zsebében és kinek nem, óriási különbségek voltak aközött, hogy ki mit vállalt, ki mivel helyezkedett szembe, mikor, milyen pillanatokban. Kevesen voltak a hősök, ismerte el, és természetesen magát sem tartotta annak. De hatalmas volt benne a közösségi elkötelezettség, és ezt talán a családjából hozta magával. Mélységesen felháborította a primitív kommunistázás. Úgy látta, ezt így elintézni nem lehet, mint ahogyan a minőségtől és az értékteremtéstől eltekinteni sem lehetséges. Hogy bár mindenki kötött kompromisszumot abban a rendszerben is, még a kompromisszumaink terén is óriási különbségek voltak, tehát e tekintetben sem voltunk egyformák…

Erről tanúskodik egyebek mellett az 1973-ban általa elindított Korunk Galéria, művek és emberek „cenzúramentes” találkozóhelye, amelyet egészen 1986-os betiltásáig vezetett. Az is egyfajta közönség- és közösségszervezés volt. Ez a műhely – akárcsak 1990 utáni folytatása – a puszta képzőművészeti kiállítás-sorozatnál mérhetetlenül többet jelentett, hiszen 250 kiállítása annak a korszaknak fontos, számottevő fegyverténye volt, nem csupán kolozsvári, de erdélyi viszonylatban is. A Találkozások című, 1982-ben letiltott és csak 1997-ben megjelent Korunk Galéria-album, a 2009-ben kiadott Hazatérő képek: Barcsaytól Vinczeffyig vagy pedig a 2011-ben napvilágot látott Könyv, grafika: könyvművészet Erdélyben című, rendkívül míves kötetek erről sok minden felfedtek.

Kántor Lajos elsősorban írónak tekintette magát, pedig a lexikonok már rég óta irodalom- és művelődéstörténészként, kritikusként, esszéíróként, publicistaként és persze szerkesztőként tartották számon. Valójában mindez volt egy személyben, sokszólamúan, és számára mindig annak volt igazán súlya, ha valaki az irodalomkritikát vagy akár az irodalomtörténetet is az olvashatóságnak és az élményszerűségnek azon a szintjén volt képes művelni, ahogyan azt Babits Mihály vagy Szerb Antal tette.

Sokféle intézményvezetői minősége (Korunk-szerkesztő, majd főszerkesztő, MÚRE-elnök, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, a Kolozsvár Társaság elnöke, az Anyanyelvi Konferencia társelnöke, az MTA tagja és így tovább) állandó munkalázban tartotta, de mivel a kezdetek kezdetétől elsősorban írni szeretett volna, lehetőleg kötetlenül, közben különböző hetilapokban, folyóiratokban, napilapokban éveken át személyes hangú rovatokat tartott fenn. (Ezek az írásai később kötetekben is napvilágot láttak, ilyen volt például a Szabadságban 2008. július és 2009. december közötti írásainak a Komp-Press és a Minerva közös kiadásában megjelent Kolozsvári néző című kötete is.) Naplószerű publicisztikákban és esszékben osztotta meg tehát gondolatait, tapasztalatait, meglátásait és élményeit olvasóközönségével. Emészthető szövegek írására törekedett mindvégig, és ez nem csupán a sajtóban közölt szövegeire vonatkoztatható, hanem az általa szerkesztett monográfiákban, antológiákban és esszékötetekben is tetten érhető. Legyen szó akár a Szilágyi Domokosról szóló A költő életeiről, a Nagy Albertet idéző Fehér volt a világról, a Domokos Géza kockázatai (és a végösszeg) vagy a Szabédi László írott hegyetékát bemutató A Lázár utcától a Postakert utcáig című kötetekről, a kaputémát körbejáró munkáiról (A kapu; A mennyei kapu, avagy az apokrif kerekasztal, 20-21. század; A Korunk kapui; A Korunk négy kapuja) vagy pedig a múlttal történő szembenézéseiről és tűnődéseiről (Szabálytalan félsziget; Barátom a malomban; Konglomerát (Erdély); Titkosan – nyíltan; Párbeszéd nemzetről, nemzetköziségről; F-elszámolás stb.). Vagy akár egyik legutóbbi könyvéről, a Fehér kakas – vörös borról.

Az irodalom szigorúan vett, már-már öncélúan tudományos megközelítését igazából soha nem művelte. Kivétel talán csak a doktori disszertációja volt, ami aztán később Líra és novella címmel, tanulmánykötetként a Kriterionnál jelent meg, abban ugyanis az elméleti megalapozásra is oda kellett figyelnie. Az esetek többségében azonban inkább másfajta megközelítését kereste az irodalomnak. Igyekezett elmélyedni abban a korban, amelyről írt, mint a történelmi regények írói, s abból építette köteteinek szövetét. Ilyen volt például a második Szilágyi-könyve is, a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, de több példát is említhetnék, így sokszori tiszteletteljes nekifutásait a Szabédi László-témához, de közülük főképpen a Két világ közt harmadiknak című kötetét.

Őszinte híve volt a megbékélési célú magyar–román párbeszédnek. Kiváló kapcsolatai román írókkal, irodalmárokkal, művészekkel közismertek. Ezeknek a fáradságos, viszonylag kevés eredménnyel kecsegtető hídépítéseknek a pozitív és a negatív tanulságait foglalta össze a Függőhíd című, Pécsett kiadott kötetében. Kilencven után változatlanul úgy érezte, hogy ez szükséges is. Önámításnak tartotta azonban a két nép történelmi kiegyezésének a megvalósultságáról beszélni. Nem lehet azt mondani, állította határozottan, hogy a vitáink nyugvópontra jutottak, hogy a felfogás egymás megítélésében alapvetően megváltozott. Tudta, hogy az bizonyos értelmiségi szinten bizonyos fokig változó félben van, de tisztában volt azzal is, hogy a normalitástól még mindig nagyon messze állunk.

Tisztán látta, hogy ezt nem lehet kampányfeladatként felfogni, mert a másik félnek információval, hiteles szövegekkel és tényekkel történő folyamatos meggyőzése rendkívül fontos. Jól tudta, hogy a menetrendszerűen felmerülő kérdésekhez a hatalmon lévő románok egy része gyanakvással, kétkedéssel, néha felháborodással viszonyul, s hogy az RMDSZ tisztségviselői nap mint nap tapasztalják a hagyományrendszerből és a gondolkodásmódból adódó különbségéket. S hogy ezek a különbségek alsóbb, megyei, városi, községi szinten még hangsúlyosabbak lehetnek. Nem voltak tehát illúziói, az állandó párbeszédre mégis végig nyitott maradt. (Lásd az 5. oldalon közölt néhány sajtóban megjelent gondolatát.)

Kántor másik fő hivatása az alapvető fontosságú, kolozsvári központú erdélyi intézmények megszervezése és működtetése volt. Mert Kolozsvárt feladhatatlan városnak tekintette. Legyen szó a Kolozsvár Társaságról, amelynek elnöke volt, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületéről, amelynek szintén évekig elnöke volt, a Komp-Press Kiadóról, a Korunk Baráti Társaságról, Szabédi-napokról, kalotaszegi Ady-ünnepségekről, kolozsvári Reményik- vagy Cs. Szabó-megemlékezésekről, budapesti Korunk-találkozókról, erdélyi magyar politikai vagy közéleti fórumkról, a magyar–román kölcsönös megismerést és párbeszédet szolgáló Magropressről, Sajtófókuszról, Cumpănáról, a még szélesebb bemutatkozást elősegítő Renderről, de akár az RMDSZ vagy a Szabadság alapításáról is, Kántor Lajos mindegyikben részt vállalt, s így valamennyi magán viseli a kántori jegyeket is.

Nem lesz könnyű dolga annak, aki majd arra vállalkozik, hogy Kántor Lajos művéről-munkásságáról átfogó értékelést írjon. Évekre lesz szüksége már csak arra is, hogy mintegy hetven kötetét elolvassa. Arról nem szólva, amit idehaza és külföldön a sajtóban publikált. Nekünk pedig a Kántor nélküli Kolozsvárt kell majd kitalálnunk – ami egyáltalán nem könnyű feladat. Nyolcvan éve, munkássága nehéz örökséget jelent. Távozását a kolozsvári, az erdélyi és az egyetemes magyarság nagy veszteségének, a keletkezett űrt pedig betölthetetlennek tartom.

Eltűnése előtti napjaiban újabb kötetén dolgozott, amelynek a Kakas és kereszt címet szánta. Kikből, miből lettünk? – erre a kérdésre kereste volna benne a választ, mint mindig, az élet pártján állva, és azt vallva, hogy a magányt úgy lehet a legértelmesebben feloldani, ha az ember visszacsalja „az írók nagyfejedelemségének képzeletbeli asztalához”, beszélgetőtársként, hihetetlenül kiterjedt kapcsolatrendszeréből mindazokat, akikkel találkozott, akikkel korábban vitákat folytatot, és akikről régebben már írt.

Könyvének mottót is választott: „Az ember többnyire önmaga határozza meg az életét (ha tudja).” Íróasztalán ott maradt kéziratának egyik mondata mintha életének utolsó szakaszát összegezné: „Jártam Londonban, Cambridge-ben (nem egyetemre, abból nekem a kolozsvári Bolyai jutott – igaz, még mielőtt a Babeşsel egyesítették volna); Skóciába, a kísértetekkel benépesített várkastályokba viszont nem jutottam el. Most, hogy az én házam, az én váram szobáit veszem számba, egykori lakóit, látogatóit próbálom meg kikérdezni, a falakon függő képeket (néha a bomló vakolatú mennyezetet) nézem, külső szemlélőnek, mai olvasónak úgy tűnhet, hogy szellemeket idézek. Pedig nem. A magányt az évtizedek során begyűjtött életek oldják fel. Nem választás kérdése, hogy itthon velük vagyok.”

Aztán, hirtelen, a begyűjtött életeket is magával vitte. Árván maradtak a szobák, a képek, az íróasztal, az örek Erika írógép, a könyvek. Köztük közös kedvencünk, oly sok kölcsönös csípkelődésünk tárgya: Nagy Albert Fehér kakasa...
Nyugodjál békében, drága barátom. Isten veled – és talán velünk is egy cseppet.


Tibori Szabó Zoltán
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 19:16 | 09 August, 2017

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

Születésnapi köszöntő helyett

Alig fél hónap választotta el attól, hogy betöltse nyolcvanadik évét. Milyen örömmel és mennyire könnyebben írtam volna felköszöntőt, mint ezt a nehéz szívvel és lélekkel megfogalmazható nekrológot. Kántor Lajos elhunytával az egységes magyar irodalom kiemelkedő személyiségét, a Korunk folyóirat kiváló főszerkesztőjét, több mint hetven könyv szerzőjét, vagy szerkesztőjét, a Kolozsvár Társaság elnökét, ismert közéleti személyiséget és bátran mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencei magyarság megkerülhetetlen véleményformálóját gyászoljuk. Jómagam a barátomat is siratom. Olyan ¬barátot, amilyenből a hosszú élet során talán egy vagy kettő adódik.

Amikor a világégés kellős közepén, 1943 szeptemberében, a Református Kollégium Király utcába kihelyezett elemijében, Szentgyörgyi Piroska tanító néni első osztályában egy padsorba kerültem a kerekarcú, mosolygós, az r-betűt kissé arisztokratikusan ejtő fiúcskával, egyikünk sem gondolhatta, hogy mennyire összefonódik majd a sorsunk a következő csaknem 75 évben.

Iskolánk, amely az egyházi tanintézetek államosítása után 2. számú Magyar Fiúlíceum lett, bár sokat tettek minőségének csökkentése „érdekében”, olyannyira megőrizte demokratikus szellemiségét és a szabadság szeretetére való nevelés tradícióját, hogy a legsötétebb sztálini időkben, 1953-ban, tanulói sorából kerültek ki azok a ma már jól ismert IKESZ (Ifjú Kommunistaellenes Szervezet) súlyos börtönévekre ítélt tizenöt-tizenhat éves „bűnözői”, akikből az évek során olyan jól ismert közéleti személyiség váltak, mint Bodor Ádám, Veress Zoltán, Palocsay Zsigmond, Asztalos Lajos vagy, a kevésbé ismertek közül, Csoma Zoltán (Botond édesapja) és Dezső György.

Az 1954-es érettségi vizsgánkig a mi két párhuzamos osztályunkba is olyan kiválóságok kerültek, mint a zenetudós László Ferenc, Lászlóffy Aladár, a válogatott kosárlabdázó Vizi Imre, vagy a több mint kétszázszoros válogatott olimpikon vízipólós Szabó Sándor. Lehet, hogy e két utóbbinak köszönhető az, amit talán kevesen tudnak, hogy Lajos középiskolás korában sportújságíró álmokat dédelgetett. Mindezt csak azért sorolom fel, mert ebben a kétségtelen elit diákcsapatban az eminens, az elsők között is a legelső végig Kántor Lajos volt. Tizenegy éven keresztül neki más érdemjegye, mint a legjobb soha nem volt. Jó emlékű osztályfőnökünk, a Torockóról elszármazott Páll András minket mindig csak úgy emlegetett, mint a „Kántor-osztály”.

Már a középiskolában sok mindent együtt vagy párhuzamosan tettünk, ami még nem jelentett közelebbi barátságot. Egyszerre konfirmáltunk osztálytársunk édesapjánál, László Dezsőnél, együtt jártunk hegedűórákra Kouba Paula nénihez, Kolozsvár annak idején ismert hegedűtanárnőjéhez, majd együtt is érettségiztünk. Habár külön fakultásra jártunk, az egykori Bolyai Egyetemen az úgymond társadalmi munkák során is összefutottunk. Az 1956-ban frissen megalakult Diákszövetségben ő valamilyen felső vezető, én a kémia kar sportfelelőse voltam. Lényegesen szorosabb lett kapcsolatunk 1989 után. Bábáskodtunk az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének létrehozásában. Ő, mint a szervezet elnöke, én, mint a Nemzeti Megmentési Front (FSN) városi alelnöke. Nemsokára engem választottak meg érdekvédelmi szervezetünk megyei elnökének. Ő akkor már az RMDSZ központi vezetőségében tevékenykedett, és a Korunk főszerkesztője volt. Én nem őt, hanem Balázs Sándort váltottam a megyei elnöki tisztségben. A rendezvényeken gyakran összefutottunk, még akkor is, amikor én, mint szenátor Bukarestbe kerültem. Enyhe szakmai féltékenységgel vettem tudomásul, hogy neki majdnem mindig a többségnél is nagyságrenddel komolyabb befolyása volt a Domokos Géza, majd a Markó Béla vezette szervezetünk politikai orientációjának kialakításában.

Minden osztálytársi és politikai együttműködés mellett, ami úgy istenigazából összehozott bennünket, az a tenisz volt. Sűrű életünkben ez remek kikapcsolódást jelentett. Legalább öt könyvében előszeretettel emlegeti teniszpályafutásunkat, de azért ne gondolja senki, hogy nagyon tudtunk játszani. A legigazibb amatőr szinten űztük ezt a szép, de kimondottan nehéz sportot. Amikor én bekapcsolódtam, Lajosnak már voltak partnerei: Senkálszky Bandi bácsi, Tompa Gábor és Polonyi doktor. Kettőnk tudására jellemző, hogy a nálunk majd harminc évvel idősebb színészóriást is csak nagyon ritkán tudtuk legyőzni. Igaz, nem is nagyon akartuk, mert Bandi bácsi elvárta, hogy a labdát a tenyeres oldalára üssük, lehetőleg nem túl erősen. Nyolcvanévesen is nagyon kellemes partner volt. Tompa Gabit nem említem, mert ő egy osztállyal magasabbra volt besorolva, akárcsak Polonyi doktor.

Az akkori rendszeres találkozások elmélyítették a barátságunkat. Annak ellenére, hogy az ezredforduló idején már jócskán elrúgtuk a hatvanat, a heti kétszeri játékra mindig tudtunk időt szakítani. Eleinte két óra tenisz, utána úszás, majd szigorúan csak a kiizzadt folyadék pótlására sörözés és közben a nagy beszélgetések. Ami a kultúra, a politika és a sport napirendjén volt, az nálunk is terítékre került. Annak ellenére, hogy majdnem minden téren hasonló volt az értékítéletünk, elég sokat vitatkoztunk.

Nagyon fájdalmas most nosztalgiázni. Ahogy teltek az évek, úgy adtuk mind lejjebb és lejjebb. Először rátértünk a csak egy-egy óra teniszre, majd hetente csak egyszer, aztán ezt is kihagytuk. Még maradt egy ideig az úszás, végül már csak a sörözés és a duma.

Barátságunkban új fejezetet jelentett a Kolozsvár Társaság. Érdekes, a Korunkhoz a hetvenes évek vége felé nem ő hívott, hanem Veress Zoltán. Tibori Szabó Zoltánnal és az ifjú Szabó T. Attilával együtt, úgymond a tudományos rovat megerősítése végett. A rovat vezetését később Kiss János vette át, de munkatársaknak továbbra is megmaradtunk. A fel nem adható város társaságához viszont már Kántor Lajos hívott. Szívesen jöttem. Ekkor már ő is kért tőlem kéziratokat, de inkább csak a politikára hajazó publicisztika műfajából. A társaságnál a csapatépítő szervezőt is felfedezhettem benne. Olyan jó munkakapcsolatot tudott megteremteni, hogy négy-öt év alatt a rendezvényekben nagyon gazdag Kolozsváron is sikerült igen magas színvonalú előadásokat tartani a rendszerint nagyobb létszámban megjelenő hallgatóságnak.

Itthon maradt vezető magyar értelmiségijeink talán egyik legnagyobbika volt Kántor Lajos. Nehéz leírni, hogy volt. Még nehezebb lesz őt pótolni. Két fiának, unokáinak és hozzátartozóinak biztos, hogy lehetetlen. És nekem?

Laji! Nem szép tőled, hogy csak úgy, hipp-hopp elmentél. Itt hagytad a barátodat, ebben az amúgy is barátságtalan világban. Persze, te már túl vagy a döntő játszma nehezén. Előny nálad! Bérelj ki ott fenn egy teniszpályát, majd jövök egyenlíteni. Nagyon félek, hogy inkább előbb, mint utóbb.

* Kántor Lajos ma lett volna 80 éves.

Buchwald Péter
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 19:21 | 09 August, 2017

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB