Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Galériák » Korunk Galéria

vissza
2014. október 3. - Csóka Szilárd Zsolt fontosság:
2014. október 3-án pénteken, 18 órától, a kolozsvári Rákóczi út/ Eremia Grigorescu 52. szám alatt kerül sor Csóka Szilárd-Zsolt festészeti kiállításának megnyitójára.

A zenei műsorban közreműködik: Vincze Balázs

Megnyitó beszédet mond: Horvát Kovács Szilárd
 
   
 
 
beirta: Horváth László - 06:13 | 05 Octombrie, 2014

Lásd a(z) "--- több fotó ----" újságban megjelent cikket itt.
 

FACE in SPACE: A szubjektum elmosódó arcai
Ennek a kiállításnak van egy előzménye. Csókával még a középiskolában barátkoztunk össze és valamikor 2006 körül volt egy egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Philotea Klubban. Mivel már akkor érdeklődtem a filozófia iránt, megkért, hogy mondjak „valamit” a megnyitón. Akkor visszautasítottam azzal, hogy „még nem olvastam eleget”. Viszont megígértem, hogy majd ha lesz még egyéni tárlata s felkészültebb leszek, akkor szívesen vállalom. Most hát itt vagyunk mind a ketten.

A kiállítás címét szerintem nagyon jól eltalálta: mert a FACE IN SPACE, a szavak többértelműsége révén rámutat arra, ami a festményeken történik. Az angol face arcot jelent, ám jelentheti az arc kifejezőképességét, s utalást tartalmaz az oldalnézetre, de ugyanakkor a homlokzatra is; a space pedig egyszerre jelent teret, ahol valami felbukkanhat, de űrt is, amelyben felszámolódnak, beleolvadnak a dolgok. És ha megnézzük a képeket valami ilyesmiről van szó: a tér és az arc különböző jelentéseivel, formáival kísérletezik a festő. Ugyanis az arcképek egy sajátos játék folytán hol feloldódnak egy homogén térben (Barokk szellemek), hol egy szimbolikus tájkép előterében bontakoznak ki (Óriás), de az is megesik, hogy maga a tér (háttér, előtér, a síkok) és az arckép összeolvad (Ébresztő Spanyolország!), vagy a tér és az arc harmóniája egy monokróm felületen válik egységessé (Metafizikus portré).
És azt hiszem, hogy itt valami lényeges problémára történik utalás. Erről szeretnék pár szót mondani.

Jean-Luc Nancy (A portré tekintete) egyik gondolatából indulok ki, ami szerint a portré nem „csak” ábrázolja, reprezentálja az individuumot vagy szubjektumot, hanem egyenesen „megteremti” azt. Vagyis nem megjeleníti az ábrázolt személyt, hanem „elválasztva mindentől, ami nem ő” jelenvalóvá teszi, így a portré tárgya nem más mint az „abszolút szubjektum”, amely éppen a festés által jön létre.
Ha pedig a portré történetére gondolunk, akkor talán párhuzamot is vonhatunk a portré (műfajának) kialakulása, fejlődése és az ember individuummá, szubjektummá válása között. Például a görög idealizáló arcábrázolásához képest a római művészetben jelenik meg az egyéniséget realisztikusabban megjelenítő attitűd, és ezzel párhuzamosan az ember személyiségére tett eszmetörténeti, filozófiai utalás is, és itt a cultura és humanitas fogalmainak jelentőségére gondolok. Tudjuk, hogy a középkorban mind az emberi individuum, mind az emberi arc egyéniséget hangsúlyozó művészet és diskurzus nagyon visszafogott, szinte hiányzik. Viszont a portré a reneszánsz korban önálló műfajjá válik (szemben a kanonikus- tipizáló ikonnal), amikor valóban fontossá kezd válik az ember individualitása, szubjektivitása is. A barokk korban pedig a párhuzam mindkét oldala – a portré is, és az emberi egyéniség, szubjektum is – megszilárdulva meghatározóvá válik egészen a modern korig. Látszólag itt és most is, minket is meghatároz.
Hangsúlyozom, látszólag. Mert az ember individualitása, szubjektivitása ma erőteljesen problematikus. Hasonlóan a portré is mélyen – és lényegét érintően – problémaként jelenik meg. A két probléma összefügg egymással, és egyáltalán nem mellékes: mert igen nagy tétje, súlya van. Mert minket, jelenlévőket, emberi mivoltunkban érint.

Nézzük meg figyelmesen Csókának a kiállított képeit. Korábban azt mondtam, hogy a térben megképződő, a térben feloldódó emberi arccal való játék valami lényegesre tett rámutatás. Mert Csóka portréi nem véletlenszerűen tesznek utalást reneszánsz térkezelési, kompozíciós eljárásaira (Reneszánsz a térben), és a barokk portré interpretálásai sem esetlegesek (Bacchus, A részeg), mert ezek a portré (és a szubjektum) fontos állomásaira tett utalások. De azt hiszem mégsem az határozza meg Csóka műalkotásait, hogy kikezdené a hagyományos művészeti technikákat, vagy a portré műfaji sajátosságait. Sokkal inkább kísérletezésnek, játéknak fogom fel, melyben a ténylegesen mérvadó magának az emberi arc elmosódásának a jelenvalóvá tétele a különböző terek (arctér, háttér, előtér, homogén- és heterogén tér, stilizált tájkép, vagy éppen csak gesztusértékű meghatározatlan térre utalás) kiképzésével.

Ebben vélem felfedezni Csóka képeinek jelentőségét. Mert ha Nancy-t követve a portré az individuum – „az abszolút szubjektum” – jelenvalóvá tétele / megalkotása, akkor az itt látható képek éppen az individuum elmosódására, felszámolódására tett művészi utalások, amikor a szubjektum éppen elveszti abszolút mivoltát, beleveszve különböző terekbe.
Csak utalnék itt a huszadik századi filozófiára... ilyen vagy olyan formában meglepően sok helyen felbukkan az ember individualitásának, szubjektivitásának elhomályosodása, elmosódása. Ez pedig az ember lényegéről szóló diskurzusban hangsúlyos problémaként bukkan fel. Amely éppen arról szól, hogy az embernek nincs önálló, „önmagában vett” természete, lényege. Gondoljunk csak Nietzschére, vagy különböző egzisztencialista szerzőkre, mint Sartre, Jespers, a heideggeri fundamentálontológiára. Alapjában véve ugyanezt a problémát megtalálhatjuk a dekonstrukció fogalmában is (Derrida). De utalhatnék a posztstrukturalista Michel Foucaultra is, aki kimondottan a szubjektivitás/individualitás történetét (is) tematizálta/problematizálta. Ezek az utalások arra szeretnék felhívni a figyelmet, hogy a szubjektum végső soron nem más, mint társadalmi képződmény, történeti hagyomány melyben benne állunk, ami különböző történelmi terekben jön létre vagy éppen felszámolódik. Ilyen tér az ideológia, az egészségügy, a hatalom, a szexualitás, a hétköznapi élet, a tudományok stb. Ha ezek határozzák meg azt, hogy kik vagyunk, individualitásunk csak elmosódott lehet.
Végső soron Csóka expresszív alkotásai számomra ettől érdekesek. Mert kísérletei a térben történő arcokkal talán éppen erről szólnak. Mert ezek a képek jelenvalóvá tesznek valamit: az emberi szubjektum elmosódásának az arcait. Amelyek végső soron mi magunk vagyunk.
Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm a figyelmet.
Horváth Kovács Szilárd
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 06:56 | 05 Octombrie, 2014

Lásd a(z) "Blog" újságban megjelent cikket itt.

Csóka Szilárd Zsolt munkái
x
    
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 07:16 | 05 Octombrie, 2014

Lásd a(z) "----- munkái ----" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB