Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Galériák » Minerva ME

vissza
2014. szeptember 18 - Bokréta Kulturális Egyesület kiállítása fontosság:
 Huszonegy kézműves – fafaragó, hímző-varró, szalmakalap-készítő, gyöngyfűző, bútorfestő, gyékényfonó és bujkakészítő mesterek – munkái tekinthetők meg a kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület kiállításán, amely szeptember 18-án, csütörtökön délután 5 órakor nyílik meg a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében.


A tárlatot Tötszegi Tekla néprajzkutató nyitja meg, nótáznak a mákófalvi menyecskék (Both Katalin, Bancsi Erzsi, Gál Csordás Ildikó). Hegedűn kísér Fazekas Beni, szólót énekel Pánczél Kata, és fellépnek a türei táncosok is (Bálint Tekla Orsolya, Varga Boglárka, Bálint Tibor Péter, Hatházi Norbert). A következő két hét pedig arra biztosít lehetőséget a közönség számára, hogy a mesterségek alapjaival, fortélyaival közelebbről megismerkedjenek, ugyanakkor meg is vásárolhatják a kiállított tárgyakat.
 
 
 
 
beirta: Horváth László - 01:42 | 16 Septembrie, 2014

Lásd a(z) "--- több fotó ----" újságban megjelent cikket itt.
 

2014. szeptember 19. - Hasznos népművészet a XXI. századiak életében
Faragott bölcső, vászonlepedőből hímzett terítő, de egész babaházra való kalotaszegi festett bútor is látható október 2-áig a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16.).


A vásárlással egybekötött kiállítás 150 évvel az első ilyen tárlat után nyílt meg – akkor a Marosvásárhelyi Református Kollégium tanára hat hétig gyűjtötte a kiállítás anyagát. „A vásárokat, népművészeti boltokat egyre inkább elönti a giccs, ezért fontosak az ilyen kiállítások: megmutatják, hogy a népművészeti tudásnak helye van napjaink tárgykultúrájában is, ezek az alkotások szebbé tehetik hétköznapjainkat, ünnepeinket, lakásainkat.” – mondta Tötszegi Tekla néprajzkutató a megnyitón. A főként kalotaszegi népművészeket tömörítő Bokréta Kulturális Egyesület mesterei hétfőtől műhelyfoglalkozásokat tartanak hétköznaponként 10–19 óra között. Lesz gyékényfonás, bútorfestés, gyöngyfűzés stb. gyerekeknek és felnőtteknek is. Fotóriport és további részletek honlapunkon
ke
    
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 00:18 | 19 Septembrie, 2014

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2014. szeptember 22. - Fülezés, kaptafa és piócák – gyékényfonás Gudor Évával

Gyékényfonó mesterasszony várta ma az érdeklődőket a Minerva-házban. Gudor Éva mestersége sok titkát osztotta meg az érdeklődőkkel. Holnap fafaragás lesz, 10 és 19 óra között.

Szép fehérre száradt gyékényvesszőket készített elő a magyargyerőmonostori Gudor Éva. Míg a zeneiskola hetedik osztályosait várja, kék fonallal nagyírásost varr, amúgy mellékesen. Mintegy kéttucatnyian vannak a zeneiskolások, hat fiút is számolok köztük, mindannyian kíváncsian figyelik a „mesterkurzust”, később gombot, zsinórt fonnak. Miközben kerekedik Gudor Éva keze alatt az alátét, csak úgy születnek belőle a történetek. A mesterséget még gyerekként, a Beszterce-Naszód megyei Tacson tanulta, ahol az egész falu gyékényt fon.

Már a gyékény begyűjtése sem leányálom, de még csak nem is legényálom, hiszen mocsárral, vízzel, piócákkal is meg kell küzdeni. A régi asszonyok az elszakadt patentharisnyákat el nem dobták, a férfiak gyékényvágáskor azt húzták a nadrág szárára, hogy a piócák ne másszanak fel a lábukra. Ezt rendszerint augusztus végén, szeptember elején végezték, ma már augusztusban beérik. Az ősz aztán gyékényhántással kezdődik,ez már az asszonyok dolga volt, s bizony még itt is ügyelni kellett a piócákra, a gyékény szárába is belebújnak. A rétegeket különválasztották, majd minőségük szerint is külön csomókba osztották a gyékényszálakat. A legbelsejét később kettéhasítva használták. A kisebb kötegeket szellős padláson szárították. Használat előtt este a száraz gyékényt rövid időre vízbe áztatják, majd reggelre lecsöpög, de az áztatástól megpuhul, könnyebb dolgozni vele.

Tacson mindenki gyékényt fon, ebből élnek. Bár a kommunizmus idején azt is megélték, hogy tilos volt eladásra termelniük, a termelőszövetkezetnek kellett dolgozniuk, az aztán kedve szerinti áron kifizette őket. A munka talán legnehezebb része Éva szerint a gyékényvágás. A férfiak begyűjtik a nyersanyagot, a fonás – ami gyakorlatilag sokkal inkább kötés vagy szövés – az asszonyok dolga, a fülezés (amikor a szatyorra fül, fogantyú kerül) ismét a férfiaké. Éva gyerekkorában a kisebbek is segítettek, ha a lecke elkészült, zsinórt sodortak a végtelenségig. Gyerekeknek való kis szatyorral is próbálkozhattak, ám eleinte egy egész napi munka után is rossz, csúnya lett az a kosárka. Sopánkodtak a felnőttek: hát ezt ugyan ki veszi meg? Ejsze Tűz Perzsi – elégették. Az már elismerésnek számított, ha a kosárkát az öreg cigány vásárolta meg – potom áron ugyan, de egy fagyira futotta belőle. Hosszú hát az út a minőségi termékig. Pedig ahogy elnézzük Évát, olyan egyszerűnek tűnik, bár szinte alig lehet követni a keresztül-kasul hajladozó gyékényszálakon fürgén futkározó ujjait. Parasztfonás, lyukat, lánclyukat, muszkalyukat, kettőzés, három kötő – repkednek a szakszavak, mindegyik magyarázattal. Kiderül, mi is a lapocka, és hogy bizony nemcsak a cipész használ ám kaptafát, és azt is megtudjuk, mire szolgál az a bírósági termek emberi gyarlóságaiból kivénhedt, kövér fejű fakalapács.

Gudor Éva 19 évesen hagyott fel a gyékényfonással: férjhez ment, elkerült Tacsról. Három testvére közül egy maradt otthon, feleségével ma is űzi a régi mesterséget. Majdnem két évtizeddel később Éva egy virágüzletben dolgozott néhány évig, aztán merész elhatározással felhagyott a kolozsvári élettel, fiával együtt ma Magyargyerőmonostoron él. Három melegháza van, takaros portája, tyúkok, kacsák és egy fekete Picur. Udvara, kertje, tornáca, ablakai telistele színpompásabbnál színpompásabb virágokkal – kis fényképezőgépén mutatja az idei fényképeket, és vég nélkül sorolja a növények ízletes magyar és tudós latin nevét is. Előbb csak a szomszédasszonynak adott a maga nevelte gyönyörűségekből, ott aztán más is meglátta, megkívánta, híre ment, s ma már a faluból mindenki tőle vásárol, a románok is keresik "doamna cu florile"-t, de a környékről is járnak hozzá virágért. A gyékényfonáshoz csak két éve talált vissza, eleinte csak nála telelő édesanyjának segített, aztán ma már nagy kedvvel fon eladásra szakajtót, különféle méretű kosárkákat, kisebb-nagyobb dobozokat, szatyrokat, kalapot, falvédőt, alátétet, díszeket, és hosszasan sorolhatnám még, ezekből jó néhány a kolozsvári tárlaton is megvásárolható – most már igazán aprópénznek tűnik az a 10–20 lej...
KEREKES EDIT
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 17:53 | 22 Septembrie, 2014

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2014. szeptember 23. - Kajak, szörf, libanoni cédrus – fafaragás Kudor Istvánnal

A fafaragás eszközeiről, stílusokról, iskolákról, a faragványok népszerűségéről és háttérbe szorulásáról beszélt Kudor István ma a Minerva-ház hagyományos népi mesterségek műhellyel egybekötött népművészeti kiállítására látogató apáczais diákcsoportoknak. A kisebbek motívumokat is rajzoltak – holnap hasonlókat festhetnek is Kovács Pali Ferenccel. De hogyan is lesz építészmérnökből fafaragó?

Kudor István nagyapja ács volt, akkor még sok házat építettek faluhelyen, és a díszítőmunkát is ők végezték. Édesapjának műbútorasztalos műhelye volt Bánffyhunyadon, tudását a híres bikali fafaragó iskolában bővítette ki. Kudor József és öccse így már gyerekként segítettek a családi műhelyben, aztán amikor iskoláikat elvégezve hazakerültek, bővült a család, egy mindenkit befogadó nagy ház építésébe kezdtek, kellett hát az a mellékes jövedelem, amit a fafaragás hozott. Kicsit keserűen mondja, hogy ma már csak ketten élnek abban a nagy házban: az öregek meghaltak, rendkívüli tehetségű öccse korán meghalt, három gyermeke családot alapított, elköltözött.

Feleségével azonban ritka érdekes párost alkotnak. Mária kolozsvári leány, apja orvos, híres teniszező, a családban nagy hagyománya volt a zeneművelésnek is. Kudor István megtanult teniszezni, az apósa megtanult csónakázni. Bánffyhunyadon még az átkosban meg tudták oldani, hogy teniszpálya épüljön, ott aztán 1400 gyerek tanult teniszezni. Hogyan sikerült? Mert akartuk – mondja a fafaragó mester. És akarták azt is, hogy Kolozsvárra járjanak táncházba, hogy míg a többiek siklottak lefelé a sípályán, ők ketten Bakó Lacival síléceken állva órákig beszélgessenek a … hajóépítésről, és hamisítatlan kalotaszegi különcként aztán meg is építsék a vitorlázókat, és akarták azt is, hogy kajakot építsenek, évről-évre kipróbálják a környékbeli tavakat, és akarták, hogy szörföt készítsenek, és az idén is szörföztek a jósikafalvi (Beliş) tavon Máriával együtt, akivel immár 35 éve kajakoznak is. – Nincsen ahhoz fogható, amikor a tavon úszkálva egyszer csak kinyílik a völgy, elöl a Vigyázó, jobbra a Bocsásza, ott két szürke gém, itt kacsák, a parton fej nagyságú gombák, és a csend – mondja István. Édesapja a legszegényebb ember volt Bánffyhunyadon, mondja, nem volt háza, de aztán lett többezer kötetes könyvtára. – Olyan szegények voltunk, hogy édesanyám az asztalterítőbe csomagolt útravalót, szedett-vedett cipőnkbe zacskót húztunk, hogy ne vizesedjen be a lábunk, és így mentünk kirándulni Major doktorral, a Morvai családdal, Fekete Karcsiékkal – emlékezik.

Máriát alighanem megfertőzte Kalotaszeg nagyasszonya, Gyarmathy Zsigáné öröksége, gyönyörűen megtanult varrni, hímezni. A tárlaton kiállított falvédőihez férje készít faragott tartólécet. Munkáikkal már Nyugat-Európát is bejárták, csak Hamburgban már 17-szer voltak, előfordult, hogy 10 nap alatt 29 ezer látogatót fogadtak, úgyhogy most már németül is ismertetni tudja a hagyományos fafaragás formakincsét, motívumait, eszközeit. A Minerva-házba egy kis hordozható satu-gyalupadot hozott el és egy doboznyi szerszámot – vonalvágót, levélvágót, pontozót, a laikus számára leginkább holmi csavarhúzó formájú szerszám mind.

– A legszebben szilvafába lehet dolgozni, az kemény. Szebb lesz a minta, könnyebb kialakítani, biztosabb. Itthon nagyon nehéz faanyaghoz jutni, leginkább „szerezzük” vagy vásároljuk. A kalotaszegi portákra szoktak hívni, ha kivágnának egy fát, vásároljuk meg az anyagot. Nálunk csak fenyőt vagy tölgyet lehet venni, pedig a mi fenyőnk túl puha, nehezebben munkálható – mondja, aztán megerősít abban, hogy ugyanaz a fafajta keményebbé lesz, minél északabbra haladunk Európában, minél hidegebb éghajlaton nő. A finn fenyőből például már nagyon szépen lehet dolgozni. De találunk itt a tárlaton ecetfából készült fűszertartót is, cseresznyéből faragott sulykolót, de még a bánffyhunyadi Barcsay-kert kiirtásakor kikönyörgött libanoni cédrusfa darabjából készített hordozható könyvtartót is. A kész darabokat parafinolajjal vonja be, majd méhviasszal ad nekik fényességet. Kalotaszeg közösségi tereiben gyakran találkozhatunk Kudor István munkáival: templomok csillárai, kopjafák, oszlopok, emlékművek (például Magyarvalkón a Vasvári Pálé). Nem is csodálkozom, amikor ezt találja mondani: – Néha érzem, hogy valami nincs rendben. Olyankor lemegyek a műhelybe – látom bentről az egész udvart –, és valahogy minden a helyére kerül.
KEREKES EDIT
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 04:15 | 24 Septembrie, 2014

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2014. szeptember 25. - Divat a bujka farmerrel – bujkavarrás Bálint Etelkával és Tiborral

Kedvvel kell a bujkát varrni, csak akkor lesz szép – mondja a türei Bálint Tibor, és felesége, Etelka helyesel. A tízéves Borókával együtt tulipánt varrnak a posztódarabra. A népművészeti kiállításon ma a bujkakészítést láthattuk, pénteken széki rámánvarrott hímzés lesz.

Lábbal hajtja Bálint Etelka a százéves Singer varrógépet. Egy kiszabott bujka darabjaira kerül fel most a díszítés: előbb a piros, aztán a zöld cérnával. Kék a posztó, erre „könnyű” varrni pirossal és zölddel, de a sarokban kiállított kész bujkára nagyon nehéz volt, mondja Etelka. Egészen közel kell mennem, hogy megértsem, miért: fekete cérnával varrták rá a sötétkék posztóra a hagyományos mintákat. Ezt szeretik mostanság a Felszegen. A kiállításra a szekrényből hozták el a családi bujkákat, egy nagyon régi férfiinget is, amelynek a kézelője kézzel csipkézett, fehéren, gazdagon, és a válla is, ilyent már senki sem tud varrni, mondja Etelka, a bujkavarrást pedig senki nem akarja megtanulni.

A tulipán legszélső körvonalát krétával felrajzolja a posztóra, hogy egyforma legyen mindegyik, de a hosszú, sűrű, kanyargós díszítéseket szabad kézzel varrja, közben számtalanszor forgatja a varrógép tűje alatt az anyagot. Ezért nem is lehet bujkát varrni villanyvarrógéppel, mert az túl gyors, olyan iramban képtelenség tekergettetni a vékony cérnamintát. Azt mondja Etelka, hogy tíz éve varr bujkát, és tíz év kellett ahhoz, hogy minden csínját-bínját megtanulja. Férje volt a tanítómestere, aki igyekszik szólni: tanítványa túlszárnyalta.

Tibor a kolozsvári magyar színházban szabó. Első bujkáját az édesanyja készítette neki, egy kölcsönkért darab alapján. Kallós Zoltán és a néptáncos ismerősök, barátok, kérdezték aztán Tibortól később: te szabó vagy, miért nem készítesz bujkát? – És akkor készítettem... – mondja, mintha ez csak ilyen egyszerű lenne. A mintákat maga tanulta meg, figyelte-tanulmányozta a régi bujkákat. Ma ő szab és összeállítja a kész bujkát, a díszítő varrást Etelka végzi, de 22 éves lányuk is szívesen segít. 19 éves fiuk is ismeri a mintákat, maga kérte, hogy bujkájára hova milyen díszítés kerüljön. Bálinték gyerekei szeretik a népművészetet, táncolnak a néhány párból álló türei néptánccsoportban, és szívesen öltik fel a népviseletet, ami annál nagyobb öröm lehet a szülőknek, hiszen Etelka maga varrta leánya kalotaszegi ruháját, csak a kötény aprócska gyöngyszemekkel való telehímzése egy évbe telt – igaz, nem tudott minden nap dolgozni rajta.

Sokáig kellene számolgatnom a női bujkán a fekete üveggyöngyöket, Tibor azt mondja, van rajta mintegy nyolcszáz... Emellett elbújhat a felszegi férfibujka a maga 120 gyöngyével. Egyre nehezebb viszont üveggyöngyhöz jutni, vásárolni nem lehet, nem gyártanak, csak műanyagot, de az idővel megkopik, csúnya lesz. Vásárokban vadásszák a régi, molyrágta, menthetetlen bujkákat, a gyöngyöt lefejtik, átmossák, újra felhasználják. A gyapjúposztót Udvarhelyről hozatják, másfél méter is kell egy bujkához. Tibor nadrágot is készít, férfiinget, bocskait, díszmagyart. Míg beszélgetünk, két hölgy érkezik meglátogatni a tárlatot, és nemcsak ezért. Egyikük Norvégiában élő nőrokona részére szeretnének kalotaszegi mellényt készíttetni. Elmesélik, hogy a norvég férj internetről tanulta meg a legényest. De Tiboréknál járt már japán fiatalember is bujkát rendelni. Van hónap, amikor egyet sem varratnak, máskor négyet-ötöt is vinnének. Soha nincs nekik „raktáron” kész bujkájuk, vásárokba sem járnak, rendelésre és méretre győzik varrni. Tibor szüleivel együtt még egy kis gazdaságuk is van, egy ló, disznók, majorság, a bivalyokat eladták.

A mintapéldányok között egy szinte kész szürke bujkát is hoztak, itt-ott fekete szegéllyel, némi zölddel és feketével hímezve. Kiderül, ezt nagyon szeretik most a fiatalok, hordják templomba vasárnaponként, egyszerű fekete nadrághoz, de még farmernadrághoz is illik. Kézzel csak a gomblyuk gazdag díszítését varrják, de még így is másfél hét alatt készül el egy bujka, ha naponta 4–5 órát dolgoznak vele. A régiek, akiknek nem volt varrógépük, kézzel varrtak minden egyes öltést, nem csoda, hogy egész télen át hímeztek egy bujkát.

Boróka maholnap tízéves, halkszavú, figyelmes lányka. Maga varr a babáinak ruhát, kézzel. Etelka ölében ülve a varrógépen együtt varázsolnak két piros tulipánt egy posztódarabra, aztán egy másikra még egyet. Tetszik neki. Azt mondja, megkéri otthon mamát, vegye majd elő a régi varrógépet...
KEREKES EDIT
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 19:18 | 26 Septembrie, 2014

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2014. szeptember 26. - Magyar asszonytól román kalapot – rámánvarrás Filep Erzsivel

Szalmakalapjáról megismerszik a magyar ember és a román ember, és köze van az óramutatónak a széki rámánvarrott hímzéshez – sok mindent elárult nekünk ma Filep Erzsébet a kalapkészítésről és a rámánvarrásról. A Minerva-ház műhelyei hétfőn és kedden Szilágyi Erzsébettel folytatódnak, aki nagyírásost varr majd.

Hamarabb tudott rámánvarrni, mint kalapot készíteni Filep Erzsébet, hiszen széki leányként magának kellett megvarrnia gazdag kelengyéjét, de széki ruháját is maga készítette.

–Édesanyám mondta, fiam, kell tudni inget ráncolni, varrni, szégyent nem vallhatsz, ha anyósod a kezedbe ad majd valami varrnivalót – emlékezik hajadonkorára. –Akkor azt hittük, Szék határában véget ér a világ. Szék is nagy volt, a Forrószegiek sem keveredtek a Csipkeszegiekkel. Nagy lány voltam már, amikor édesanyámmal először bementem Szamosújvárra. Minket engedelmességre neveltek, a lánynak-asszonynak szót kell fogadni, szót fogadtam én mindenkinek – beszélgetünk a rámánvarrás mellett. A kor szokása szerint igen fiatalon férjhez is ment, Szamosújvárra költöztek. Több mint harminc évvel ezelőtt nehéz volt munkát találni az örmény kisvárosban, ráadásul kisfiát sem hagyhatta magára. Így aztán egy kalapvarrónak dolgozott, otthon, így tanult meg kalapot varrni. A szövetkezetet a változás után eladták, Erzsébeték megvásárolták a kalapkészítéshez használt gépeket. Férjével és fiukkal együtt mindenféle szalmakalapot készítettek. Ma már csak széki kalapokat gyárt. Igen korán, már negyvenévesen megözvegyült, s néhány évvel azt követően, hogy fia megnősült, Erzsébet is újra férjhez ment. Párja szabó, együtt dolgoznak a házuk udvarán lévő garázsépületben kialakított műhelyben. Széki kalap, rámánvarrott gyönyörűségek mellett táncházas ruhát és széki népviseletet is készít.

– A legvékonyabb szalmafonatból készül a széki kalap, annál vékonyabból már csak kézzel lehet kalapot varrni – mondja Erzsébet. Három székelyföldi faluban fonnak szalmát, Szováta körül, ott már olyan hideg van, hogy a búza nem érik be, csak a szalmájáért vetik. A kalászt levágják róla, majd aratás után kévékbe kötve megszárítják. Méret szerint kiválogatják a szalmaszálakat, majd télen összefonják 40 méteres hosszúságúra: a nedves szalmát egy zacskóba téve a hónuk alá fogják, s onnan fonják szaporán. Erzsébet a halánkot (nagyon apró szalma) is megvásárolja. Vastagabb fonatból készült például a mezőségi kalap, a széki vékonyabból, és a méretét is csak szemre igazítják. – Régen minden télen az ember kellett varrjon magának új kalapot. Minden faluban volt egy zsidó, az tudott szalmakalapot varrni. Sokan vele készíttették, egy kalapért egy napnyi napszám járt a zsidónak – meséli Erzsébet.

Mezőségen a vegyes falvakban a kalapjáról tudhatjuk, milyen nyelven szóljunk az emberhez. A magyar ember és a román ember ugyanis szinte teljesen egyforma, mégis más-más kalapot visel. A kalapon körbeszaladó zsinór ahol összeér egy apró masnifélét alkotva, azt kell megfigyelni. A román ember kalapján jobb oldalon, a magyarén bal oldalon lesz a masni. Erzsébet portékáját aztán így dicsérték a románok: – Olyan szép román kalapot vettem egy magyar asszonytól!

Tulipán, madár, rózsa, gránátalma van kirajzolva a rámára rögzített terítőre. A ráma kb. 50x80 cm, a terítő legalább négyszer akkora. A „felesleget” körben a rámához öltik. – A széki kézimunkázás gyökerei a reneszánsz időkbe nyúlnak vissza, úgy olvastam, hogy a rámánvarrás úri körökből származik – mesél tovább Erzsébet, és közben magyarázza az öltéseket. Egy levelet varr négy szálára vett piros cérnával, körbe-körbe, az óramutató járásával ellentétes irányba, másképpen lecsavarodik a fonal. Az anyag fehérje sehol sem látszik, a néhány milliméteres öltések iránya kiadja a falevelek finom erezetét, szerényen fénylenek is, mint a falevelek. Gazdag keresztes öltést is varr, de csak a formája miatt nevezik így, csak távoli rokonságban van a keresztszemmel.

A 85 évét meghazudtoló energiájával érkezik Hirschfeld Éva, azokról a negyvenes évekről mesél, amikor az unitárius ipariskolában tanult varrást, hímzést, csipkeverést. Az államosítással aztán véget ért a kézimunkázás, az iskola utolsó évében óvónőknek képezték át őket. Sorolja a Jókai utcán és a Majális úton a házakat, melyikben milyen család lakott. 34 évig bérszámfejtőként dolgozott, akkor, amikor papíron, tintaceruzával fejben kellett összeadni, osztani. Olyan szépen egymásra találnak Filep Erzsébettel, hogy hazasiet egy kis ajándékért. Éva néniről kiderül, hogy 88 esztendős Ida nővérével együtt műlegyeket gyártanak. Rendkívül keresett portékák ezek, Dániába is visznek belőlük. Aprócska csoda mindegyik, kakastollat, rucatollat használnak hozzá. Még édesapjuktól tanulták, aki szeretett horgászni. – Hozzánk hétfőn, kedden, szerdán azért jöttek az ismerősök, hogy elmeséljék, hol jártak horgászni a hétvégén, csütörtökön és pénteken pedig azért, hogy elmondják, hova mennek majd horgászni a hétvégén – nevet derűsen, és azt is elmondja, volt már olyan, hogy egyszerre kilenc kakast vásárolt a műlegyekhez... 150 féle műlegyet készítenek, itt most kétféle hangyát, dongót, darazsat, piros pókot, hernyót, barna szúnyogot látunk.

Szabó Piroska saját széki rámánvarrott darabjaiból hoz el néhányat, Kocsis Rózsi varrta őket, akitől annakidején Erzsébet is tanult. Aztán – hab a tortán – megérkezik Fülöp Mária, aki egész sor rámánvarrásnak valót hoz, még Kocsis Róza rajzolta, régi hetvenéves minták ezek. Szabó Piroska gyorsan megvásárolja őket, szeretne egy szobát berendezni ilyen alkotásokkal. Nem mintha eddig nem lett volna, de bőséggel lesz most varrnivalója Erzsébetnek. Akit egyébként 15 éve rendre meghívják a budai vásárba, de sokfelé járt már portékáival. Tegnapelőtt befőzött némi almát, lereszelve, hiszen hogyan is hagyhatná kárba veszni a termést? Tegnap gyorsan leszedte a paprikát, féltette a fagytól, főzött egy kis lecsót télire. Holnap a férjével ketten szüretelni terveznek...

Ennyi népművészeti tudással, zsűriztetett alkotásokkal, a hagyományos minták alapján tervezett egyedi darabokkal Erzsébet még mindig tanul. Népművészeti képzéseken, táborokban vesz részt, most éppen a békéscsabai népművészeti szövetség kétéves képzésében, évente négy alkalommal néhány napos intenzív oktatás zajlik Békéscsabán vagy Sepsiszentgyörgyön. A részvevők többnyire idősebbek, de van két fiatal japán nő is, meg egy idősebb, aki azért akarja megtanulni a hagyományos magyar varrást-hímzést, hogy hazatérve megtanítsa rá az ilyesmire fogékony japán nyugdíjasokat. Erzsébet magáért tanul. És két kicsi lányunokájáért, akiknek szeretné majd továbbadni ezt a tudást.
KEREKES EDIT
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 19:21 | 26 Septembrie, 2014

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2014. szeptember 30. - Gyógyvarrás, bujis ágylepedőre – nagyírásos Szilágyi Erzsébettel

Ha fáradt vagyok, ha kapálásból érkezek vagy csak a kertből, varrok egy kicsit, és elmúlik, nem fáj a fejem, a lábam, a szívem, semmim – beszélgetjük Szilágyiné Kis Lukács Erzsébettel, miközben második napja öltögetjük a piros Volgát a kendervászonba. A népi mesterségeket bemutató műhelyfoglalkozások keretében holnap Gál Katalin bútorfestést tanít.

– Nagyon csintalan kisleány voltam, izgő-mozgó, nem tudtam egy helyben megmaradni. Amikor az asszonyok dolgoztak, nem vigyázhattak állandóan engem, hát felültettek a vetőkaróra, onnan leszállni nem tudtam, s ott kellett üljek, míg édesanyám befejezte a kenderfonalat feltekerni – mondja, s immár megértéssel emlegeti négy unokája közül a legkisebbet, aki szintén tűzrőlpattant leányka.

Még nagyanyjától tanult írásost varrni. Felidézi, amint leültette a küszöbre, egy jó csupor bivalytejjel kínálta, s miközben ő kislányként a tejet kortyolgatta, odaszólt a nagyanyja: Ha megittad, aztán varrunk egy kicsit, jó?

– Olyan jó érzékkel csinálta ezt nagyanyám, hogy nem éreztem úgy, dolgozom, tanulok, hanem csak mintha játék, szórakozás lett volna. És azóta is annak érzem – mondja Erzsike néni (ahogy a műhelybe látogató gyerekek hívják), és alighanem ennek így is kell lennie, hiszen másként nem keresné a módját, hogy még a „kötelező” mennyiségen túl is többletfeladatokat vállaljon. Ilyen például a Majoránna névre keresztelt varrókör is, amit falujában, Magyarkapuson alapított lassan egy évvel ezelőtt, és ahol tucatnyi fiatalasszony, tapasztalt író-varróasszony és kisebb-nagyobb leány tanulja hetente egyszer a hagyományos írásos titkait. Mint régen, a fonóban. Erzsike jól emlékszik még az egykori fonókra, talán 1975-ben lehetett az utolsó. A legények persze ott lesték a gyűszűt, amit aztán borsos áron kellett a leányoknak kiváltaniuk.

A kiállítóterem varróasztalkáján vászon, kisebb-nagyobb darabokra írott minta, kis dobozban keménykartonból kivágott „matricák”, több tulipánforma, rózsa, pipa. Két mintadarab a vállfűs ing kézelőjére és nyakára való varrást mutatja meg, két szem horgassal, darázsolással, olyan minták, amelynek kevesebb mint egyetlen centiméteréért hatszor kell a tűvel végighaladni ugyanazon a szakaszon.

A régiek szénnel, később üvegtollal írták a mintát. Ez olyan írószer, amelynek az egyik végére menetelt üvegrészt illesztettek, és kékítővel rajzolták a mintát a vászonra. Ma már kékítőt nem kapni, egy érkező látogató hígított tintát használ helyette. Manapság ceruzával, golyóstollal írják ki a mintát, ha a munka már elkészült, az szépen eltűnik a gondos mosáskor. A vendég nem tapasztalatlan, nem tanulni érkezett, csak látogatóba, gyönyörködni. Mint mondja, 14 éven át Magyarvalkón tanult varrni, amikor értelmes elfoglaltságot keresett, ha már lelkésszel kötött házassága miatt kitették a tanügyből az ötvenes évek végén. Az erdész feleségétől, az egyetlen osztályára igen büszke, de iskolázatlansága dacára végtelenül olvasott, tájékozott és bölcs Kati nénitől tanult sokat, akit a vadászatra kijáró urak mindig elkértek magukkal, úgy díszes-muszujosan ülte meg a lovat.

Erzsike néni régi ládafiákból előkerült anyagokra dolgozik, gatyákat, pendelyeket bont el, minden kis anyagdarabot felhasznál. Hiszen kendert ma már senki sem vet, csak régi idők emlékjeleiként maradtak meg egyes falvakban a Kenderföldhöz hasonló helynevek. A tárlaton kiállított, fehérrel varrott drapéria és függöny például lepedőből készült, amit egykor a bujis ágyra terítettek. De mi is az a bujis ágy? Leegyszerűsítve: az emeletes ágy kalotaszegi őse. Az a bizonyos magas vetett ágy, amelynek szinte embermagasságban volt az „emelete”, oda több paplant, varrottas párnákat raktak, a lepedő pedig egészen a földig ért. És cinkosan eltakarta az alsó ágyrészt, ahova feküdni lehetett, és azokat is, akik oda bebújtak... – Így zajlott annakidején a szerelem. És sokszor az öregek aludtak fent, a fiatalok lent. Ez valamikor természetes volt, az élethez tartozott – mondja Erzsike, hát nagyanyjának egy ilyen lepedőjéből készült ez a függöny, benne a régi varrott csipke – nem is válik meg tőle, ez csak minta. Budapesten, szakértők által zsűriztetett darab, mint Erzsike több tucatnyi pompás munkája, köztük kapusi népviselet is, amelyekkel megszerezte a budapesti Hagyományok Háza által szigorú követelmények teljesítése alapján adományozott népi iparművész címet.

A hagyományos motívumokhoz ragaszkodik, az eredeti mintázatot követi, de az értékes hagyományőrzés megbírja, hogy a kor kényelmi követelményeivel lépést tartva, egy kis korszerűsítést is belecsempésszen alkotásaiba. Sok varrottas díszítése saját tervezésű, de harmonikusan összeillő, hagyományos motívumokból áll. Ma már sokszor fehérrel írnak-varrnak, az ilyen darabok jobban illenek egy XXI. századi modern lakás hangulatához, mint a szigorúan hagyományos piros, kék vagy fekete darabok. Régen például hárásszal varrtak, az nagyon festette a gyolcsot, ma a használatra készített terítőket, ruhákat nem lehet színehagyó fonallal varrni.

A Ghibu-iskolából másodikosok, az Apáczai-líceumból negyedikesek érkeztek csoportosan nagyírásost tanulni. Van akinek gyönyörűen sikerül, más nehezebben érez rá, bár csak félurokra (félhurokra) varrnak most, nem egész urokra, és a fiúk is kipróbálják. „Erzsike néni, ez baj, ez a lufi itt?” – mutat az egyik kislány egy nagy felesleges cérnahurokra. „Jaj, összebogozódott a cérnám!” – sopánkodik a másik, és Erzsike néni rögtön jön a mókás válasszal: fújjuk meg, és kibogozódik! Távozáskor az egyik kislány teljes valójában örvendezve mondja: „Meg fogom mutatni az unokatestvéremnek. Ezt én csináltam!”

– Olyan szép napom volt, megteltem örömmel – mondja Erzsike, és tovább öltögeti a sinyórt...
KEREKES EDIT
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 17:44 | 30 Septembrie, 2014

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2014. október 01. - Kék ujjakkal „hestünk” – bútorfestés Gál Katalinnal

Mindent tudnak Mákófalván, bútort festeni, hagyományosan varrni, gyöngyöt fűzni – mondja Gál Katalin bútorfestő, akinek a foglalkozására egymás után érkeznek a festékkel, színes ceruzával, ecsettel felszerelkezett csoportok. Holnap, a rendezvény utolsó műhelyfoglalkozásán Szallós Eszterrel gyöngyfűzést tanulhatunk.

Mákói szoknyában, hárászkeszkenőben fogadja a látogatókat Gál Katalin, és alig győzi, jönnek a zenelíceumból, a Ghibu-iskolából és az Apáczaiból, több osztállyal is, de Magyarkapusról is eljönnek tucatnyinál többen, gyerekek, felnőttek. Az asztalon kék szín, piros szín, fehér szín kellően tejfölösre kikeverve, víz, ecsetek, minták. Kartonra, deszkára festik a kék alapot, papíron gyakorolják a motívumokat. Ahány gyermek, annyiféle gyönyörű tulipán alakul, olyan is volt, hogy egyszerre negyvennél több. De egy nagymama is eljött, egyévesnél alig idősebb lánykaunokájának festene kis fiókos szekrénykét, a tetején lehajtható tükörrel, hogy most babaszobához, később majd ékszerdobozként szolgáljon emlékül, a nagyitól.

Gál Katalin két kézzel emeli pompásra festett ládikóját, ott mutatja a mákófalvi bútorfestés jellegzetes elemeit. Egyik a kék alapszín, másik a hervadozó hulló tulipán, de még valamiről megismerszik a festett bútorról, hogy mákófalvi: egyetlen szárról nyílik békés egyetértésben gyöngyvirág és szegfű, rózsa és tulipán. Az 1800-as évek végén már működött a faluban bútorfestő iskola egészen az 1950-es évek végéig. Katalin tanítómestere, a nagyapja is ott tanult. Merthogy a bútorfestés jellegzetesen a férfiak munkája volt.

Az alkotás az alapszínnel kezdődik: ultramarinkék porfestéket (ma már gyakran olajfestéket) kevernek ugyanannyi ragasztóval (Aracettel). Sorra jelennek meg a kékes-lilás színfoltok a munkaasztalokon: kisebb-nagyobb falapok, deszkadarabok öltöznek kékbe az ecsetvonások alatt. Amikor megszáradt a festék, csiszoló vászonnal (smirglivel) lecsiszolják, és újabb réteg festékkel lekenik. Megint csiszolás, megint festés. Az így előkészített felületre aztán felkerülhetnek a motívumok: háromszirmú tulipán, ötszirmú tulipán, kazettás rózsák, gyöngyvirágok, és az almázás is megvan (szegélyminta). Jó ecsettel, biztos kézzel. Csak alapszínekkel festenek: kék, piros, fehér, sárga, fekete, zöld. Ha elkészült a szalvétatartó, asztal, szekrény, pad, és megszáradt a festék, parafinolajjal lekenik, attól kap mélylila árnyalatot. Egyetlen órába mindez persze nem fér bele – egy padláda festése egy hétig is tart, egy fiók nagyságú ládikó egy nap alatt elkészül, ha az alapozás már megvan. A tanítónénik gondosan lemásolnak egy-egy motívumot, hogy majd az iskolában folytathassák a munkát. No meg aki megfertőződik, az keresheti az alkalmat, hogy Kati nénitől tanulhasson. Néhány éve visszatérő oktatóként megtaláljuk a válaszúti táborban, ahova eredetileg helyettesítőnek kérték fel az éppen ott zajló építkezésben dolgozó fia ajánlására, de nyáron a mákófalvi gyerekek is tanulhatnak tőle az egyhetes foglalkozás során.

Kati néni szemüvegtokokat is varr, finom bársonyból, szivaccsal puhára bélelve, gyönggyel díszítve. Még a hetvenes években vállfűs kézimunkával országos első lett egy versenyen – emlékezik. Írásost is varr, vagdalásost, vállfűset is, szüleiktől, de az iskolában is tanulták a lányok annakidején, amikor még Mákófalván is annyi volt a diák, hogy két váltásban jártak iskolába az I–VIII. osztályosok (ma csak összevont elemi működik). Mert Mákófalván mindent tudnak – mondja, és cseppet bosszankodik, amiért otthon nincs rá mód, hogy mindezt megéljék, átadják, mint ahogy teszik azt Válaszúton, pedig oda az ország minden tájáról kell hívniuk mestereket.

Fiai is tudnak bútort festeni. Három fiú unokájával is leülnek nyaranta „hesteni”, ahogy a most ötéves legkisebb szokta mondani, amikor még kicsi volt. De mást is tudnak a fiúk, hiszen a két gimnazista unoka nyáron segít a családi vállalkozásban: Katalin testvére, férje és fiai építkezési vállalkozók. Ők dolgoztak a hétvégén felavatott nagysármási szórványkollégiumnál, és amikor késik a pénz, késik az anyag, késik a munka, akkor az egész család segít, Katalin, a menye, de még az unokák is. Nagysármáson például a két fiú tette le a szalagparkettát három jókora teremben, az apjuknak még csak be sem kellett mennie.

A hetvenes évek közepén újra szokássá vált a festett bútort hozományba adni, ez jó tíz évig élt. Ma inkább csak megkeresésre fest bútort Katalin. A sajátja most éppen „ki van rakva”, mint sok más helyen, mert a ház minden helyiségét lakják, ott nem fér, de sokan megtartják, nem adják el. S bár kicsit maszatos munka a bútorfestés, a fiatalok cseppet sem bánták, hogy mind a tíz ujjuk kék lett. Kati néninek pedig még egy fontos tanítványa van: pár hónapos kislány unokáját immár nemcsak festeni, de varrni is bízvást megtaníthatja.
KEREKES EDIT
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 11:16 | 02 Octombrie, 2014

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

Kalotaszegi néprajzi kiállítás nyílt Kolozsváron
A Bokréta Kulturális és a Minerva Művelődési Egyesületek közös szervezésében kalotaszegi néprajzi kiállítás nyílt Kolozsváron. Dr. Tötszegi Tekla, az Erdélyi Néprajzi Múzeum aligazgatója beszél a rendezvényről.
    
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 08:29 | 11 Octombrie, 2014

Lásd a(z) "Erdélyi Figyelő" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB