Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Események » Más helyszín

vissza
2014. május 27. - Holokauszt-emlékmű fontosság:
x
 
 
 
beirta: Horváth László - 04:31 | 29 Mai, 2014
 

2014. május 27. - Felavatták Kolozsvár holokauszt-emlékművét

Az emlékmű legalább annyira világos, egyértelmű, méltóságteljes és megrendítő, mint amilyen az avatóünnepség volt.

Az egyetlen meglepetés, hogy eddig nem volt. Hetven éve, 1944. május 3. és június 9. között tizennyolcezer zsidó személyt deportáltak Kolozsvárról és környékéről Auschwitzba, és eddig a város nem emlékezett erre nyilvánosan, közterületen.
Az emlékművet ma leplezte le Emil Boc polgármester Schwartz Róberttel, a Kolozsvári Zsidó Hitközség vezetőjével a Malom / George Barițiu utcai Caragiale parkban. Azért ott, mert az utcában korábban két zsinagóga is állt.

Az emlékműállítást a hitközség kezdeményezte, és Kolozsi Tibor kolozsvári szobrászművészt bízta meg vele, hogy a szintén kolozsvári Löwith Egon festő és szobrász (maga is holokauszt-túlélő) vázlata alapján készítse el az emlékművet.

A hitközség már a '90-es évektől kérvényezte az emlékműállítást a városházától, legutóbb Sorin Apostu polgármesterhez fordultak sikertelenül, árulta el Schwartz Róbert a mintegy 200 fős hallgatóságnak. És most először lelt támogatóra Horváth Anna alpolgármester és az RMDSZ tanácsosainak személyében, és a polgármester is érzékenynek mutatkozott - adott hangot hálájának Schwartz.

Emil Boc most is a tömörségre hajtott: never again, foglalta össze azt a pár formális mondatot, amit közölni akart. Hogy azért kell emlékezni a holokausztra, hogy ne történhessen meg még egyszer, és hogy tolerancia.



A leleplezés után először hallottam rabbit élőben imádkozni, és itt csúszott be az egyetlen baki a gördülékeny lebonyolításba: a konferanszié hölgy nem tudta, hogy ez csendes, magunkbafordulós ima lesz-e, és nem kell kihangosítani, vagy dallamos performansz, amit jó, ha mind hallunk, ezért kicsit késve vitte a rabbik elé a mikrofont.

Amihez aztán Aurel Vainer állt, a zsidó kisebbség örökös parlamenti képviselője, a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke, aki ugyan szintén fontosnak tartotta az emlékezést a holokausztra, de elsősorban a tehetségek foglalkoztatták. Avatni sokkal szívesebben avatna kolozsvári zsidó alkotókra emlékező táblákat, és a náci népirtás következményei közül is azt emelte ki, hogy a kétmillió meggyilkolt gyermekkel mennyi tehetség veszett oda.

Mert nem volt szolidaritás, pedzegetett konkrét morális és politikai húrokat Kelemen Hunor. A miniszterelnök-helyettes egészen érdekes beszédet tartott: abból az evidenciából, hogy csak akkor vagyunk valóban szabadok, ha a mellettünk élő emberek is szabadok, és a deportálások megszervezésének és lebonyolításának adminisztratív hatékonyságából azt a következtetést vonta le, hogy a felelősség legalább annyira kollektív, mint amennyire egyéni.

Egy kisebbség élete, szabadsága a mindenkori többség felelőssége – mondta diplomatikusan Kelemen. Diplomatikusan, mert az RMDSZ elnöke egyszerre vállalt ezzel egyféle személytelen felelősséget a magyarok, az akkori kolozsvári többség nevében anélkül, hogy a bocsánatkérés mindig kínos kérdése felmerült volna, és üzent vele a mostani többségnek és vezetőinek szintén az erdélyi magyarok – ezúttal mint kisebbség – nevében.

Azzal igyekezett megfoghatóvá tenni az olyan értékeket, mint az emberi élet, szabadság és méltóság, hogy rámutatott, ezek akkor sérülnek, ha az emberek nem szolidárisak egymással – esetleg épp azért, mert a másik más nyelven beszél.

„A szolidaritás hiánya volt az, ami miatt nagyon rövid idő alatt hatalmas területről sikerült összegyűjteni a Kolozsváron és a környéken élő zsidó lakosságot, és elküldeni őket a halálvonatokkal” – egyértelműsített Kelemen. A szolidaritás gyakorlására is hozott két kolozsvári példát: Márton Áron püspök és Járosi Andor evangélikus esperes személyes kiállását és életmentő tevékenységét.

Nem lehet ezt az emlékezésdolgot elfelületeskedni, tért át a kollektív emlékezetre Kelemen, mert szerinte továbbra sincsenek jó válaszaink arra a kérdésre, hogy a zsidó holokauszt tapasztalatával hogyan voltak lehetségesek újabb népirtások Európában: a kommunista deportálások a Gulág-szigetekre vagy a délszláv háborúk etnikai tisztogatásai.

Itt már az aktuálpolitika sem maradhatott távol, a vasárnapi EP-választások eredményeire utalt azzal, hogy ugyan az EP-ben szerinte előretört a szélsőjobb és a szélsőbal, de a kormány és az RMDSZ nevében ő minden szélsőséges eszmére nemet mond.

Mindazt, amit Kelemen mondott, egy kolozsvári holokauszt-túlélő tette igazán emberivé és átélhetővé. A 85 éves, törékeny és meghatódott néni Edith Balașként mutatkozott be, mindvégig románul beszélt, de a nevét Balázs Editként is láttam már feltűnni. A pittsburghi egyetemen tanított művészettörténetet, és azzal kezdte, hogy szakmájára is hivatkozva megdicsérte az emlékművet: esztétikai és művészettörténeti szempontból egyaránt kiváló köztéri alkotás.

Utána pedig egyszerűen elmesélte deportálásának történetét. 14 éves volt, amikor szüleivel marhavagonba rakták őket Kolozsváron 70 másik emberrel együtt, négy kemence füstje fogadta Auschwitzban. Még mielőtt szétválogatták volna őket azokra, akiket munkára fogtak, és azokra, akiket egyenesen a gázkamrákba küldtek, egy rabruhás férfi némán, a kezével kérdezte meg az édesapját, hogy a lány hány éves, és mutatta azt, hogy 14 helyett mondjanak 16 évet, majd eltűnt.

Őt levetkőztették, lenyírták, megverték, halál helyett több hónapos rabszolgalét következett. 90 nap után szállították át egy hegyi táborba favágó és útépítő munkára télen, miközben csak nyári rongyaik voltak, mesélte az idős hölgy, és ahol társaival gyakran aludt a földön, ha esett, akkor álltak, le sem tudtak feküdni. Végül egy tífusszal és vérhassal fertőzött táborba került, amit a nácik is már kívülről őriztek, és ahol folyamatosan éheztek, gyakran víz sem volt.

Mindössze 28 kg-ot nyomott, amikor a tábort felszabadították, járni sem volt ereje, mesélte Edith Balaș. Úgy vélte, az, hogy túlélte a náci haláltáborokat, egyedül a szerencsének köszönhető. Ő mondta el azt is, hogy a kolozsvári családok közül mindössze három tért vissza "épen", azaz úgy, hogy a szülők és gyerekek is túlélték a holokausztot, és ezek közül az egyik éppen az övé.

Ezekre az utolsó mondataira a nap is kisütött, és megindult a koszorúáradat, ki virágot, ki zsidó hagyomány szerint az emlékezés kövét helyezte el az emlékművön. Sokan maradtak a helyszínen beszélgetni, több csoportból is az hallatszott, hogy olyanok üdvözlik és örülnek egymásnak, akik nagyon rég nem találkoztak.

Végül többen átvonultak a Horea utcai zsinagógába gyászünnepségre, a két napos emlékezés zárására. Az emlékmű leleplezése előtt a deportáló vonatokra emlékező táblát avattak a kolozsvári állomáson, délelőtt pedig holokauszt-túlélők beszámolóit lehetett meghallgatni, míg hétfőn sok előadásos történészkonferenciát tartottak a Babes-Bolyai Tudományegyetemen a kolozsvári és erdélyi zsidóság deportálásának részleteiről, az áldozatok közé keveredett hóhérokról, történészekről és szekusokról.
Szabó Tünde
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 04:36 | 29 Mai, 2014

Lásd a(z) "Főtér" újságban megjelent cikket itt.

2014. május 27. - Holokauszt-emlékművet avattak Kolozsváron

Több mint 18 ezer kolozsvári zsidó honfitársunkat deportálták 1944 májusában és júniusában, ennek emlékére első alkalommal állítottak emlékművet a városban.

A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal és a Kolozsvári zsidó Hitközség által közösen állított emlékműnek a Posta (Caragiale) kert ad otthont, a munkát Löwith Egon zsidó származású, erdélyi magyar szobrászművész tervezte, a vázlat kiegészítését Kolozsi Tibor szobrászművészre bízták.

Az elsőként felszólaló Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke elmondta, a kilencvenes években kezdeményezték már egy emlékmű felállítását, de a kérés nem talált visszhangra. Az elhunyt tervező munkája a hitközségre maradt, 2010-ben az új vezetőség pedig újra próbálkozott, ekkor sikerrel.

Aurel Vainer, a romániai zsidó hitközség elnöke arról beszélt, jobban örvendene, ha a jót és szépet cselekvő kolozsvári zsidók kapnának emlékművet, de a holokausztra kell emlékeznünk ezzel a művel. Elképzeli, mondta, mi történt volna, ha a körülbelül kétmillió, a holokausztban meggyilkolt gyerek felnőtt volna, hiszen a zsidó nép számos tehetséget adott a világnak az idők során.

Az emlékmű célja, hogy emlékezzünk, a történelem pedig ne ismételje meg magát, fogalmazott Emil Boc polgármester, aki elmondta, két szó jutott eszébe az emlékmű felállításakor: „never again”, azaz soha többé.

Amikor a hetven évvel ezelőtti deportálásokra emlékezünk, megfelelő pillanat, hogy az alapvető értékekről is elgondolkodjunk, az emberi életről és méltóságról, az emberi szabadságról, a szolidaritásról vagy annak a hiányáról, az egyéni és kollektív felelősségről, mondta Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális miniszter. A holokauszt kapcsán nem lehet csak egyéni felelősségről beszélni, ki kell mondani, hogy minden többség felelős azért a kisebbségért, amellyel együtt él, fogalmazott.

A szolidaritás hiánya tette lehetővé, hogy a deportálások megtörténtek, de volt, aki kiállt az emberekért, többek között Márton Áron püspök és Járosi Andor evangélikus esperes, mondta. Kifejtette azt, is az EP-választások után, látva, hogyan törnek előre a szélsőségek, kérdés, hogy képesek leszünk-e megállítani őket, azt mondani, hogy a 21. században annak a lehetősége sem merülhet fel, hogy a kizárólagosság eluralja az országokat, és megismétlődjön mindaz, ami a 20. században történt.

Edith Balas amerikai művészettörténész és holokauszt-túlélő azokról a pillanatokról számolt be, amikor családjával együtt deportálták, részletesen ecsetelve a történteket és kiemelve, az a tény, hogy túlélte a szörnyűségeket, a szerencsének tudható be.
Kustán Magyari Attila
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 04:48 | 29 Mai, 2014

Lásd a(z) "Új Magyar Szó" újságban megjelent cikket itt.

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB