Intro Intro
KT tevékenysége      KT felépítése      Kapcsolat     Tagok      Médiapartnerek Magyar verzio English version
Aktuális hirek »
A Kolozsvár Társaság rendezvényei »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság kiadványai »
..... lásd tovább 
Kolozsvári... »
..... lásd tovább 
Galériák »
..... lásd tovább 
Irások »
..... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság állandó kiállitásai »
..... lásd tovább 
Kulturális rendezvények »
..... lásd tovább 
Linkgyűjtemény »
..... lásd tovább 
Események »
..... lásd tovább 
 
Forum !
Forum » Galériák » Minerva ME

vissza
2012. július 12. - RELLY MIHALEVICI SORS ÉS TÚLÉLÉS fontosság:
...című önéletrajzi kötetét mutatjuk be július 12-én, csütörtökön délután 6 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Jókai/Napoca utca 16. szám alatti székházának Cs. Gyimesi Éva termében. Mindenkit szeretettel várunk!
 
   
 
 
beirta: Horváth László - 21:35 | 10 Iulie, 2012

Lásd a(z) "---- Több fotót -----" újságban megjelent cikket itt.
 

2012. július 21. - Emléket állítani a sorstársaknak – Mihalevici Relly: Sors és túlélés


Kolozsvár–Auschwitz-Birkenau–Riga–Dundanga–Stutthof–Glöwen–Malhof–Budapest–Kolozsvár – ez volt annak a borzadalmas kálváriának az útvonala, amelyet Mihalevici Rellynek és édesanyjának, Mihaleviciné Friedman Rózának, elképesztő körülmények és állandó életveszély közepette kellett megtennie 1944. június 8. és 1945. augusztus vége között, mindössze azért, mert zsidónak születtek. Nem jelentett számukra mentséget az sem, hogy Relly édesanyja, a bukaresti származású, román anyanyelvű zsidóasszony 1936-ban beleszeretett Kolozsvárba, Erdély fővárosának nyugalmába és műveltségébe, és eldöntötte, hogy életét a Kincses Városban akarja leélni. Az sem nyomott a latban, hogy a Mihalevici család a második bécsi döntés után nem Romániát, hanem Magyarországot választva, Kolozsváron maradt. Sem a kitartás, sem pedig a hűség nem számított tehát abban a világháborús korban, amikor a nácizmus hatására oly sok keresztény feledkezett meg a felebaráti szeretet és az embertársi gyilkolás tilalmának parancsáról, s a művelt Európa eldöntötte és végrehajtotta az emberiség mindmáig egyedinek számító tömeggyilkosságát, a zsidóirtást. A holokauszt hatmillió áldozatot követelt. Köztük mintegy hatszázezer magyar zsidónak, s ezek közül több mint 125 ezer észak-erdélyi zsidó embernek oltotta ki az életét a közöny és a felszított gyűlölet által irányított gyilkos kéz.

A Kolozsvárról a náci haláltáborokba deportált zsidóság vesztesége legalább 14 ezerre tehető. Miközben térségünkben a morális elkövetőknek állított szobrok száma egyre nő, ezen áldozatok emlékét városunk közterein mind a mai napig egyetlen emlékmű sem őrzi. Fontos ezt újra meg újra elmondanunk, mert napjainkban ismét fokozódik a kirekesztésre irányuló propaganda, a faji, a nemzeti és a vallási intolerancia, az antiszemitizmus, amelyet állami és vallási vezetők ismét eltűrnek és hallgatólagos egyetértésükkel a legtöbb esetben sajnos támogatnak is. Fontos erről beszélnünk annak okán is, hogy a túlélők jelentős része idős ember, számuk napról napra fogyatkozik, és eltűnésük, személyes tanúságtételük hiányában minden jóval könnyebben letagadhatóvá válik, sokkal egyszerűbben meg nem történtté hazudható.

Mihalevici Relly azon túlélők csoportjához tartozik, akik a vészkorszak idején történteket évtizedeken – pontosan hatvanegy éven – át megpróbálta a lelke mélyére eltemetni, megkísérelte elfeledni az embertelenség és a részvéttelenség okozta testi és lelki sérüléseket, az egész kifosztási, kirekesztési, elkülönítési és deportálási őrület traumáit, és Erdélybe visszatérve, szüleivel együtt igyekezett a történtekkel szembenézni távolról sem kívánó társadalomba beilleszkedni, annak hasznos tagjává válni. Az emlékek végül mégis felszínre törtek, papírra kerültek, és 2007-ben, a kolozsvári Limes Könyvkiadó jóvoltából – Destin şi supravieţuire címmel – román nyelvű könyvvé lettek. Ennek a kötetnek a Sors és túlélés című magyar nyelvű változatát, a Kriterion Könyvkiadó és a Polis Könyvkiadó közös kiadványát, a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően veheti most kezébe az olvasó.

A szerző semmi egyebet nem kíván, mint megosztani velünk az élete egyik nehéz időszakának az emlékeit. Okulásunkra – ha ezt mi magunk jónak látjuk. Könyvében Mihalevici Relly emléket kíván állítani azoknak a sorstársainak – közöttük az egykori kolozsvári Zsidó Líceum diákjainak –, akikkel együtt kellett a megpróbáltatásokat végigszenvednie, s akik közül a halál- és munkatáborokból a legtöbben nem tértek vissza. Másfelől a szerző meg is akarja köszönni a sorsnak azt a kegyet, hogy szüleivel együtt túlélte a holokausztot, hiszen elmondása szerint mindössze két olyan zsidó család volt a korabeli Kolozsváron, amelynek valamennyi tagja életben maradt. Ritka leírását adja Mihalevici Relly annak a lettországi, Dundanga nevű munkatábornak, amelybe észak-erdélyi magyar deportáltak is viszonylag nagy számban megfordultak, amelyről azonban a magyar szakirodalom keveset tud, s amelynek pokoli körülményei egy tizenöt éves lány túlélésére nem sok esélyt biztosítottak. A narrációja nem részvétért kiáltó, nem az elszenvedett sérelmeket előtérbe helyező, hanem az élni, a túlélni akarás lehetőségeit és feltételeit felsorakoztató és számba vevő. Az életigenlés megdöbbentő története tehát ez a kötet, olyan ember tollából, akit a társadalom – parlament által jóváhagyott törvények, kormányrendeletek és helyhatóságok végrehajtó utasításai alapján –, teljesen bűntelenül halálra ítélt, majd állami közegek cselekvő részvételével gettóba zárt és haláltáborba deportált.

A szerző maga is „hihetetlen”-nek, ám mégis „színigaz”-nak minősíti a velünk megosztott történetét, amelynek a feszültségét abszurd és szürreális képek is fokozzák. Ezek pedig hangsúlyosan azt példázzák, hogy az élet az alkotó fantáziáját is rendszeresen túlszárnyalja. Mihalevici Relly irodalmi értéket tesz az olvasó asztalára, s bebizonyítja, hogy a bukaresti születésű, román anyanyelvű kislány az Antal Márk által alapított Kolozsvári Zsidó Líceumban életre szólóan és mesterien elsajátította a magyar nyelvet, amelyet ma is válogatottan, szépen beszél, és amelyen gyönyörűen, stílusosan fogalmaz. Erre a szerző által magyarra lefordított, jobban mondva, magyarul is megírt könyv, tehát a szóban forgó kötet a legjobb bizonyíték.

Mihalevici Relly könyve hiteles, elgondolkoztató olvasmány, amelynek soraiból az emlékek tudatos újraélésének a szenvedése is gyakran kiviláglik. Éppen ezért ajánlom mindazoknak, akik egykori zsidó polgártársaink tragikus sorsa és általában véve az észak-erdélyi holokauszt története iránt érdeklődnek, de elsősorban a fiatal generációknak, amelyeknek életre szóló tanulságot jelenthet. Jó bevezetőt képezhet ennek a kötetnek az elolvasása azoknak is, akik a szerző második, a világháború utáni korszak történéseiről beszámoló, Noémi címmel a kolozsvári Napoca Star Könyvkiadónál tavaly megjelent, és egy évvel ezelőtt ugyancsak a kolozsvári Minerva-házban bemutatott, kiváló önéletrajzi regényét is elolvasnák.

(Elhangzott a 2012. július 12-i könyvbemutatón a kolozsvári Minerva-házban)
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 08:36 | 21 Iulie, 2012

Lásd a(z) "Szabadság" újságban megjelent cikket itt.

2012, július 18. - Abszurd és tragikomikus könyv a Holokausztról

Csupán két kolozsvári zsidó család néhány tagja élte túl a holokauszt borzalmait, egyikük Relly Mihalevici, akinek Sors és túlélés című, a deportálásról szóló önéletrajzi kötetét mutatták be nemrégiben a kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva Termében. A könyv először román nyelven jelent meg, 2007-ben a Limes Kiadó gondozásában Destin şi supravieţuire címmel. Ez a szerző első irodalmi munkája.
Aki arra számított, hogy a kötetbemutatón egy megtört, szomorúsággal teli arcot lát és a munka- és haláltáborok szörnyűségeiről hall majd részletes beszámolót, vagyis egy emlékeitől szabadulni nem tudó zsidó írónővel ismerkedik meg, annak csalódnia kellett. Relly Mihalevici ugyanis életvidám, fiatalos, kellemes kisugárzású alkotó, aki könyvével nem föltétlenül arra törekszik, hogy borzasztó történeteket hozzon nyilvánosságra, inkább a sajnálatos körülmények között elpusztult vagy a holokausztot túlélő zsidó ismerősei érzéseit, gondolatvilágát próbálta papírra vetni. A könyvbemutatón sem kívánt az auschwitzi és más, németországi, lettországi lágerekben átéltekről beszélni.
Közel hatvankét évig hordozta magában ezeket a történeteket. A lágerekből hazatért túlélők ugyanis kétféleképpen dolgozták fel az ott elszenvedett embertelenségeket: vagy állandóan erről beszéltek, mert nem tudtak szabadulni tőle, vagy pedig megpróbálták elfeledni és egyáltalán nem emlegették. Így az írónő fia is, aki egyébként a kötet borítóját tervezte, csupán a könyv által ismerkedett meg ezzel a világgal. „Nem akartam erről neki mesélni, mert biztos voltam benne, hogy nem képes megérteni, hiszen ő egy másik generáció tagja, aki számára hihetetlennek tűnhet az egész. Olyan élmények ezek, amelyet egy normális agy nem bír felfogni. Olyan dolgok, szörnyűségek történtek velünk, hogy most sem tudom, kinek jut eszébe ilyet megrendezni. Biztos voltam benne, hogyha elmesélem, azt hiszi majd, hogy az én fantáziám szüleménye. Nagyon sokan, miután hazajöttünk és hallották a történeteket, azt mondták, hogy zsidó kitalálás. Én magam is csodálkozom, hogy lehetett kiszabadulni onnan és normális emberként tovább élni”.
Köllő Kata újságíró, az est moderátora kérdésére, hogy mi késztette a kötet megírására, a szerző elmondta: egy találkozás egy régi lágerbarátnőjével idézte fel újra ezeket az emlékeket, mert addig ahányszor valamiért szóba került ez a téma, mindig elterelte róla a gondolatait.

Az első papírra vetett történet a hazatérés egyik eseményéről szól, amikor is egyik nagyon szép barátnőjét, Évát meg akarta venni egy cigánysátor főnöke a fiának. „Tragikomikus volt az egész hazafele út és a deportálás, a lágerbeli események is. Olyan tragikus és abszurd volt az egész, hogy már-már a komikum határát súrolja”. Sosem gondolt arra, hogy könyvet írjon, így nem is ilyen szándékkal látott neki lejegyezni a deportálás eseményeit. Fia biztatására vágott bele a munkába. Miután elkészült a kézirattal, elküldte a barátnőinek, és ők bátorították, hogy publikálja. A magyar nyelvű kiadvány születésével kapcsolatban, amely a Kriterion és a Polis könyvkiadók közös gondozásában jelent meg, elmesélte: huszonkilenc éve Izraelben él, és abban a közegben egyszer csak elkezdett hiányozni az írás, új ötlete nem lévén, úgy döntött, hogy megírja a kötetet magyar nyelven. A bukaresti születésű, román anyanyelvű írónő családja az 1930-as években költözött Kolozsvárra, és a zsidó líceumban tanult meg magyarul írni-olvasni, beszélni már annak előtte is tudott. Ennek ellenére nagyon sokat dolgozott a magyar változaton. A kötet nem műfordítás, hanem a román könyv újrafogalmazása magyarul. A zsidó iskola, amelyről a könyvében is ír, nagyon kedves emlék számára: „Kulturálisan és erkölcsileg embert faragott belőlünk, többek között ezért is éreztem úgy, tartozom Kolozsvárnak azzal, hogy magyarul is megírjam a könyvet”. Az iskola, amely az első világháborút követően épült fel néhány év alatt, tulajdonképpen a semmiből, különleges élmény volt. A tanintézmény régi diákjai, akik még életben maradtak, most is rendszeresen találkoznak.
H. Szabó Gyula, a Kriterion Kiadó igazgatója szerint a könyv racionálisan közelíti meg ezeket az élményeket, revelációként hat a zsidó líceum bemutatása, amelyről, mint mondta, jó volna, ha a születnének még hasonló, kortörténeti dokumentumokat feldolgozó munkák.
Ehhez kapcsolódóan az írónő kifejtette: igyekezett nem a borzalmakról, az ínségről, az életveszélyről mesélni. Nem akart azokról a dolgokról írni, amelyekről többé-kevésbé olvastak már az emberek. Egy tizenöt és fél éves kislány érzelmeiről (annyi idős volt 1944-ben, amikor a családjával együtt deportálták), a sorstársai hozzáállásáról, élményeiről szól a könyv. „Az életösztön, az akarat, a képesség a harcra, és sokszor csak a vakszerencse segített, hogy túllegyünk rajta. Hazatérni egy győzelem volt”.
A hazatérésről és az azt követő eseményekről bővebben egyébként a Noémi – Egy élet, több élet (Noemi – O viaţă, mai multe vieţi) című folytatáskötetben olvashatunk, amely magyar nyelven még nem látott napvilágot.
Tibori Szabó Zoltán publicista kötetméltató írása felhívja a figyelmet: a szerző semmi egyebet nem kíván, mint megosztani az élete egy nehéz időszakának az emlékeit, okulásunkra, ha ezt mi magunk jónak látjuk. Emléket kíván állítani azoknak a sorstársainak, köztük az egykori kolozsvári zsidó líceum diákjainak is, akikkel együtt kellett végigszenvednie a megpróbáltatásokat, és akik közül a legtöbben nem tértek vissza a halál- és munkatáborokból. Másfelől a szerző meg is akarja köszönni a sorsnak azt a kegyet, hogy szüleivel együtt túlélte a holokausztot. A narrációja nem részvétért kiáltó, nem az elszenvedett sérelmeket előtérbe helyező, hanem az élni és a túlélni akarás lehetőségeit és feltételeit felsorakoztató és számba vevő. Az életigenlés megdöbbentő története tehát ez a könyv, olyan ember tollából, akit a társadalom, a parlament által jóváhagyott törvények, kormányrendeletek és a helyhatóságok végrehajtó utasításai alapján teljesen bűntelenül halálra ítéltek, majd állami közreműködéssel gettóba zártak és haláltáborba deportáltak. A feszültséget abszurd, olykor szürreális képek is fokozzák, amelyek hangsúlyosan azt példázzák, hogy az élet az alkotó ember fantáziáját is képes túlszárnyalni. Hiteles, elgondolkodtató olvasmány, amelynek soraiból kiviláglik az emlékek tudatos újraélése és a szenvedés.


Varga Melinda
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 20:39 | 29 Martie, 2013

Lásd a(z) "Irodalmi Jelen" újságban megjelent cikket itt.

Él, látod, él!

Emlékezni kell arra, ami hihetetlen a maga nemében, mert megtörtént és több millió embert érintett. Mindeniket más és másként. Mert mindenik más és más volt, függetlenül attól, hogy EMBEREK voltak.

Zsebbe simuló könyv Mihalevici Relly Sors és túlélés című könyve, melyet föltétlenül olvasni kell. Nemcsak ragyogó borítólapjáért, elgondolkodtatóan komoly mondanivalójáért, hanem azért az értékes tartalmáért, mellyel megközelíti az emberi történelem egy nagyon kegyetlen, egyedülállóan szomorú történetét, melyet nem lehet, de nem is kell elfelejteni.
A tizenhat éves Mihalevici Rellyt Kolozsvárról családjával együtt előbb gettóba, majd az auschwitzi haláltáborba hurcolják. Az átélt borzalmak, a koncentrációs táborokban levőknek a megpróbáltatások, mélyen megmaradnak az emlékezetében, mintha tudat alatt lennének. Nem beszél róla évtizedeken keresztül. Egy váratlan találkozás hatására, másrészt barátai ösztönzésére az idő zsilipjeinek zára felnyílik. Előbb megírja románul, majd magyar nyelven ennek az időszaknak az élettörténetét, Sors és túlélés címen. A könyvet a Kriterion Könyvkiadó és a Polis Könyvkiadó gondozásában, 2011-ben jelentették meg. A szerző a könyvet „Édesanyámnak, aki több ízben adott nekem életet” mondattal ajánlja. A kötet Előszavában kifejti, melyek azok az okok, amiknek hatására megírta ezt a könyvet. „Az 1945 óta eltelt években gyakran tűnődtem azon, vajon tényleg ott voltam, vajon azonos vagyok-e az akkorival, és ha igen, hogyan éltem túl? A kérdés nyitva maradt mindmáig a fiatalabb generáció képviselői számára is. Amikor auschwitzi látogatásából visszatért, a fiam újra megkérdezte: igaz ez? Hogyan volt lehetséges? Hihetetlen!” Nem akart a lágerbeli élményeiről írni. Amint mondja: „Sokáig ellenálltam az emlékek csalogató hálójába kerülni, és újból átélni a vészt. Írni róluk kihívás, tudatos átélés. Hatvanegy éven keresztül ellenálltam. Egy találkozás oldotta fel a gátakat.”
A 134 oldalas könyv borítója Victor Călin Sofronovici munkája. A könyv lényegét fejezi ki, magas művészi szinten. Láger kapujában, végtelenbe futó sínpár, égővörös rózsával. A könyv szerkesztője H. Szabó Gyula. A példás műszaki szerkesztés a Kriterion Műhelyt dicséri. A könyv a zilahi Color Print nyomdában készült.
Meghatóak a kolozsvári Zsidó Gimnáziumra való visszaemlékezések. Az ottani élet felelevenítése, az iskola kapun kívüli lappangó veszély, miként fordul megalázó események sorozatába. Hogyan indul el az a megállíthatatlan mechanizmus, mely az arra kiválasztottakat bedarálja abba a sorsba, melyet nem lehetett az érintetteknek kikerülniük.
A könyv sajátos jellemzője, hogy az események bemutatása során nem a borzalmak, a koncentrációs táborokban (Auschwitz- Birkenau, Riga, Dundanga, Stutthof, Glöwen, Malhof) elszenvedett megpróbáltatások kerülnek előtérbe, hanem a túlélés, az élet igenlése, az új helyzetbe való alkalmazkodás és az egymás erényeinek elsajátítása.
Ahogy a könyv olvasásában elmerülünk, úgy válik az édesanya személye mind jobban és jobban az emberi ráció, az alkalmazkodás, a kiútkeresés és a nehézségek legyőzésének szóban való megfogalmazásával, szimbolikus zsidó anya alakjává.
Tulajdonképpen ő az, aki szuggerálja, mi a teendő hasonló nehéz, megoldhatatlan, de ésszel mégis megoldható helyzetben. Ennek a gondolatnak a csúcsjelenete, amikor a kesztyűs, szelektáló tiszt figyelmének elvonása alkalmával, az anya erélyes mozdulatának köszönhetően, az anya és lánya az élet felé mennek.
A könyv visszatérő motívuma a tanulás.
A könyv három nagy fejezetre tagolódik: Vihar előtt. A lágerben. A hazatérés Odüsszeiája. Megdöbbentő erővel mutatják be, hogyan élték át a holokausztot, majd miként érkeznek mindentől megfosztva „haza”, ahol újra teremtik életüket.
Az első fejezetben rendkívül plasztikusan fogalmazza meg azt a magatartást, mely azokat fogadta, akiket a társadalom hatalmi szóra kitagadott. Hogyan alakult az az egyedi légkör, melyet addig nem is tudtak elképzelni. Mennyire volt rugalmas azokak a gondolkodása, akik oda voltak kényszerítve. Anélkül, hogy ezt explicite kimondaná, a ráció győzelmének akkordjait pengeti.
Mondanivalójának erőssége abban is van, hogy olyan tényszerűen képes fogalmazni, ami az egyszerű olvasót is lenyűgözi, ami a tartalom hitelességét bizonyítja. Nem rágalmaz, nem acsarkodik, csak belső gondolatait tárja bizonyos helyzetekben az olvasó elé. Elérve ezzel azt az írói szuggesztivitást, amit egy tényfeltáró regényben közölni kell.
Az írót a tények edzették és befolyásolták olyanná, amilyen. Az események elteltével, hatvanegy évvel a számítógép elé ülteti és beveri a gépbe, mint az ötvösművész a formát, díszítést, mintát a serlegbe, melyből az emberek ihatják a gondolkodás nedűjét, amelynek elfogyasztása akaratukon kívül szervezetükbe épül örökre.
Telhet az idő. Az iszonyat, irtózat, a borzalmak, amiket átéltek, azokra azért kell állandóan emlékeztetni, hogy még egyszer, soha ne történjen meg.

Csomafáy Ferenc
 
 
 
válaszolt: Horváth László - 08:27 | 02 Noiembrie, 2013

 
Nyomtatóbarát verzió
KÉPZŐMŰVÉSZEK
... lásd tovább 
A Kolozsvár Társaság dokumentumai »
GYORSKERESÉS »
 
Newsletter
Név
Email
 
   
 © Gaudeamus Librarium designed by Robilix WEB